Viszonylag kevés lövés dördült azon a héten. Peti anyja is összeszedett egy csurranásnyi bátorságot, hogy elszaladjon a sarokra kenyérért. Mások már napokkal korábban bódultan szívták magukba az utcaszagot, de nem ő, őt őrölte a szorongás, a sarkában lihegett kitartóan, és ennek kevés köze volt ahhoz, hogy történetesen lőttek. Minden bizonnyal már a pólyában is csak arra vágyott, hogy azonosítsa, majd elkerülje a lesben álló szerencsétlenségeket. Lábujjhelyen járt, hátha a balsors nem veszi észre, de aki ezen a történelmi tájon született a 20. században, annak ilyesmire esélye sem volt. Szegénynek útját állta a második világháború, ahol először a német, majd az orosz katonáktól félt, később a forradalom, ahol megint csak az oroszoktól kellett rettegnie, és ne felejtsük el a magyarokat, mert tőlük mindkét korszakban bőven volt félnivaló. De iszonyodott a földrengéstől, az éhezéstől, a balesetektől, az állatoktól, a mérgezéstől, az időjárástól, az emberektől: minden létező olyan volt, akár a fekete lyuk, ha túl közel megy hozzá és átlépi az eseményhorizontot, beszippantja a nagy büdös semmi. A történelmi kataklizmákon túl még izgága gyereke miatt is folyton őrt kellett állnia, és időben elhárítani a feje fölül a lehetséges katasztrófákat.

Szüntelen félelmének egyetlen oka ismeretes, Peti apja (kivándorolt Amerikába, bár bizonyos rokonok szerint csak Romániáig jutott) ugyanis a gyerek születésekor ragaszkodott vészkorszakban meggyilkolt öccsének keresztnevéhez. Morbid ötlet volt, Peti anyja mégis belement, csak aztán kínozta a mágikus meggyőződés, hogy a fia ezzel magára vonzza a halott rettenetes sorsát. Peti apjának és az ő életének egymásba fonását nem futó szeszélynek gondolta, és az, hogy a férje másképp döntött erről, fokozta a világ szörnyűségébe vetett hitét. Eltűnése után szétosztogatta a holmijait, jutott belőle szomszédoknak, rokonoknak, idegeneknek, majd leszokott a lakáson kívüli valóságról.

A forradalmat saját személyes sérelemként könyvelte el, ami kizárólag azért tört ki, hogy őt a tébolyba kergesse. Miért nem tudnak megülni a fenekükön, kiáltozta félőrülten az aggodalomtól, és úgy nézett a gyerekre, mintha félig már el is vitték volna az oroszok.

Enni viszont kellett valamit, így csak rászánta magát, hogy kitegye a lábát a házból, az ajtót hét lakatra zárta. Ritkán hagyta egyedül Petit, magával vitte a félelemszagot is, felszabadítóan hatott a csend. Peti lődörgött a lakásban, a csapból vízsugarat engedett a tenyerébe, összefröcskölte a tükröt, mosolygó fejet és puskát rajzolt a párába az ujjaival. Mikor elunta, visszasomfordált a nappaliba, és ahogy bambult a félhomályban táncoló porszemekre, észrevette, hogy az erkélyajtó nyitva maradt. Mire meggondolhatta volna magát, már kint állt az erkélyen, és lefelé bámult, ahova - a romos bérházak ablakai visszatükrözték - begördült egy igazi tank.

Szokták mondani, hogy az idő megdermed, és benne az ember csak van. Nézi véletlenszerű perspektívájából, mi történik körülötte, befolyása nincs rá, csak zsibbadt, sivatagos létezése. Talán ez a passzivitásba kényszerítettség nem tetszett neki, vagy a tanult, ragacsos félelmektől szabadult volna. Az ujjai megformázták a pisztolyt, amit az előbb a tükörre rajzolt. A tankra irányította, amaz pedig megállt, és a csöve lassan emelkedni kezdett. Peti idegenné vált a saját testében, a belső szervei hirtelen helyet cseréltek. Arra gondolt, miközben figyelmesen nézték egymást a csővel, hogy ha igazán összpontosít, létrehoz egy hasadékot a téridőben, az apja pedig átcsusszan hozzá, ide az ócska bérház csorba erkélyére, és kiszabadítja.

Peti anyja két perccel azután ért a házhoz, hogy a tank már elment. A fia a kanapén játszott. Gyanakodva nézte a kezében az ártalmatlan építőkockákat.

-Minden rendben? – kérdezte. – Nem tudtam kenyeret hozni. – folytatta, és gyors pillantást vetett a tél felé lépegető város irányába, hátha a tekintetével kifogja a szelet a balsors vitorlájából. - Nemsokára lőnek.

Galériánkban megrázó felvételeket láthatsz a világháborúkból!