Ahhoz, hogy az ember a megszokott életét hátrahagyva úgy döntsön, hogy kiköltözik egy jurtába, vállalva annak minden nehézségét, nagy elszántság és nyomós ok kell. Neked mi volt ez a motiváció?

A férjemmel lelkesek és kíváncsiak voltunk, nem féltünk a nehézségektől. Biztonságosnak gondoltuk a kiköltözést, a környezetünkben persze féltettek minket. Rokonaim elmondták kétségeiket, aggodalmaikat, az általuk felhozott gyenge pontok megerősítésével sokat foglalkoztunk. Jurtánk nagyszerű otthon volt, csodálatos közösségi tér, ahol mindenki együtt van.

Nem választottunk le teret, a kör teljességét nem kívántuk megbontani. Kezdetben egy jurtánk volt, de hárommal terveztünk. Amikor a második megépült, felosztottuk a tér funkcióit: a másodikban töltöttük napjainkat, az elsőben pedig éjszakáinkat. Mindkettő hat méter átmérőjű, összesen 25 négyzetméter alapterületű. Az egyikben a szülői ágy, a másikban a fiúk ágya volt. Négyen voltunk ekkor, harmadik gyerekünk, Johanna még a pocakomban lakott.

Esetleg otthonról hoztál magaddal olyan mintát, ami akár tudat alatt is, de elődeink életvitele felé terelgetett?

Nem a hagyományőrzés vezérelt minket, megfizethető és természetes közegben szerettünk volna lakni. A jurta remek kezdés lehet a fiatal magyar pároknak, ha nincs pénzük házat venni. Nekünk a telek már korábban megvolt, 2012 júniusában költöztünk be a jurtánkba. Amikor az első éjszakát ott töltöttük, nem tudtunk sarkokat számolni. Nevettünk, hogy így akkor hányat kívánjunk. Olivér, a legnagyobb fiam, aki ekkor négyéves volt, azzal viccelődött, hogy annyit kívánhat, amennyit akar. Majd vigyorogva hozzátette, hogy nem lehet őt sarokba állítani. Pedig sosem állítottuk sarokba, ez a fajta nevelési módszer nem a miénk, egyszerűen érezte a helyzet rendkívüliségét. Végtelenül boldog kismama voltam, ekkor is. Legalább annyit nevettünk, mint amennyi bizonytalanságot le kellett küzdenünk. Később már csak egy jurtánk állt a kertben; nyolc méter átmérőjű szépség, csodálatosan berendezett konyhával, az udvaron hatalmas káddal, amiben esténként megmelegítettük a fürdéshez az alatta rakott tűzzel a vizet – a világ legromantikusabb életének láttam a mienkét, a rengeteg munka ellenére is.

A szüleid mit szóltak a merész döntésetekhez?

Eldöntöttük a férjemmel, hogy ha a negyvenkettedik szülinapjára nem fogan meg egy baba, akkor nem lesz több gyermekünk. Egy játék volt, képzeletbeli határt húztunk. Édesapám negyvenkét éves volt, amikor a kisebbik tesóm megszületett, és hagyományként szerettük volna ezt továbbvinni a férjemmel. Egyébként érdekes, hogy édesapám szülinapján született meg az első fiam. Amikor édesapám szóba kerül, eszembe jut a korábban feltett kérdésedre a válasz, hogy volt-e családi indíttatás, hogy belevágjunk a nomád életmódba. Van bennem valami tűz, ami a jelenlegi normától eltérő világ felé hajt. Apukámat Paks mérnökeként a legmodernebb vívmányok vették körül. Bátorságra vall, hogy a nyolcvanas években nyitni mert egy teljesen új világ felé. Örököltem apám mértani és számtani tehetségét, ahogyan vakmerőségét is. Kettőnknek jó sok vitája volt amiatt, hogy legszívesebben fenekestül forgattam volna fel a világot, de ma már látom, hogy csak féltett. Félt a mai napig. Fiatalkori önmagát látja bennem, és érzékeli a korábbinál veszélyesebb világot is, ami szerinte nem biztonságos párosítás. Nem gondolja az élettel összeegyeztethetőnek stratégiáimat. Megnyugtatom, hogy számomra is fontos unokái biztonsága, soha nem veszélyeztetném őket.

Gyerekekkel pláne kihívás lehet jurtában lakni. Mi jelentette a legnagyobb nehézséget?

A természet hamar visszafogad minket, a tenyerén hordoz, kényeztet és tanít. Nyugalmat és válaszokat ad. Lelassul az élet: tüzet rakunk a kályhában, a kádat megtöltöm vízzel, a sparhelten melegszik az étel, a gyerekek zöldséget pucolnak. Olyan élethelyzet, amiben fegyelem, tanulás, a közösségért való felelősség dominálnak. A gyerekek is kiveszik a részüket, mosnak, takarítanak, segítenek a főzésben. Van rá idő.

A szülőnek mindig egy kicsit jobban kell bíznia a gyerekben, mint amennyire a gyerek bízik önmagában. A karanténban nehéz dolgom volt. Egyfolytában e-maileket kaptam a tanároktól, nem győztük utolérni magunkat a feladatokban. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, biztos voltam benne, hogy nem fogunk eljutni a tanulásban az énekig, de biztosítottam a gyerekeket, hogy attól még fogunk együtt énekelni. Naponta tizenkét órát adtam le, mert három gyereknek volt négy órája, és akkor a többi teendőről nem is beszéltem. Ráadásul akkor Margitvirág csak másfél éves volt. Munkát sem tudtam vállalni, nem jöttek a bevételek. A nagy fiamat végül az édesapámék segítették a tanulásban, majd Johanna is átment hozzájuk – egyszerűen nem bírtam szusszal. Mindezek ellenére, a gyerekeimmel rengeteg a szép emlékünk ebből az időszakból.