Borítókép: Pénzügyek Világerdejében III. (remélhetőleg befejező) rész – El nem múló számlalom Forrás: pixabay.com

Pénzügyek Világerdejében III. (remélhetőleg befejező) rész – El nem múló számlalom

A hitel olyan, mint a bűntudat. Egy rossz döntés, és hosszú-hosszú évekig nem lehet megszabadulni tőle. Újra és újra megfizetsz azért, amit tettél, és amikor már azt hiszed, végre sikerült elszámolni, a legváratlanabb pillanatban újra jön a gyomros – és úgy érzed, örökre rajtad a bélyeg: ADÓS!

Poszt-traumás stressz-szindróma

A csaknem hatszámjegyű hitelem végtörlesztése horrorisztikus lelki utazás volt fényes és kényelmes bankfiókokkal, morcos biztonsági őrrel, csinos, egyenmosolyú tisztviselőkkel, fecnikre írt téves hitelösszegekkel. De legfőképp azzal a megsemmisítő élménnyel, hogy egy kartotékadat vagyok. Egy számsor a Szenvtelen Pénztárgép hideg kalkulációiban.

Két részletben megírva próbáltam feldolgozni ezt a pénzügyi thrillert (első és második). Akkor a történet azzal zárult, hogy végre sikerült végtörlesztenem a hitelt, kész, vége. Ám hátra volt még a feketeleves maradéka. A zacc az edény alján. Meg kellett szüntetnem a folyószámlát, amit a hitel kedvéért anno kötelező volt megnyitnom.

Rémálomból ébredve, zihálva, izzadtan riadtam fel azon a reggelen, amikor a számla megszüntetése miatt újra be kellett mennem a Kreatív Átlagosok Bankjába. Ám erőt vettem magamon: most megszabadulok ettől a társulattól. Múltbeli hibák, tévedések, könnyelműségek letudva, tiszta lappal vágok neki a jövőnek! Ezzel biztattam magam. És eleinte az események is igazolták a bizakodást.

Egy utolsó tánc

„Utoljára járok itt!” – mondom magamnak, mikor belépek a bankfiókba, amit túlságosan is jól ismerek. Már cseppet sem nyűgöz le a fényesség, a kényelem. Tudom, mit rejt. Mégsem zavar, hogy ismételten az iskoláslánynak tűnő ügyintézőhöz kerülök a sorszámommal. Ahhoz, aki korábban segítséggel sem tudta megmondani, pontosan mennyi a tartozásom. Ahhoz, aki ijedt arccal ült a sztárszakértő mögött, amikor másodszor is félretájékoztattak. Ahhoz, aki már oda se jött a végső tranzakciónál. Ám úgy látszik, egy egyszerű számlamegszüntetést azért rá lehet bízni. Így hát itt ülök megint vele szemben.

A lány kedvesen mosolyog, persze, hogy megismer. „Akkor szüntessük meg a számlát, ugye?” Bólintok, felesleges minden beszéd, úgysem leszünk jóbarátok.

30 napon belül megszűnik a számla. A számlazárásnak van némi költsége. A fennmaradó párezer forint visszajár. „Kéri készpénzben?” – jön a kérdés. Hogyne kérném! Meghívom magamat belőle egy kávé+süti jutalomuzsira. Komolyan. Ilyen gyermekded hangulatba kerültem az örömtől, hogy végre szabadulok. Kaptam kifizetési bizonylatot, felmondási nyilatkozatot, „0 Ft tartozás” kimutatást. Ez az! Tíz perc és elköszöntem az ügyintézőtől, a Kreatív Átlagosoktól, az egész nyomasztó hitel-bűntudat spiráltól. Hallelujah!

Na neeeee!

Egy héttel később átjött anyám. Ő segített megszabadulni ettől az ostoba hiteltől – hát gondoltam, megmutatom neki az eredményt. A számla szépen várakozik 0 Ft-on, hogy kitöröljék a világból. Nézd, Anya! Internet-bank, belépés. Az ön egyenlege -1789 Ft… Érezhető, remélem, a csöndbe feszülő indulat, ami ott támadt. És a tételek? A számlazárás napján „készpénz kifizetés díja”: 45 Ft. Zárási díj. „Számlavezetési díj” – öt nappal később felszámolva.

Nem vagyok egy pénzügyi zseni – mint az a cikksorozatból is látszik. Fogalmam sincs, a kedves olvasó mire gondolt volna. Mire utal, hogy számlavezetési díjat számolnak fel a Kreatív Átlagosok Bankjában öt nappal a számla zárolása után? Nem hangzik cinikusnak, hogy kegyesen kifizetik a fennmaradó összeget (a saját pénzemet) készpénzben, aztán azzal a mozdulattal kifizetési díjat számolnak fel? Egyáltalán, hogyan lehet mínuszban valami, amiről papírt adnak, hogy nulla az állása?

Balhéra hangolva

Azonnal mentem reklamálni, tiltakozni, bosszút állni. Elárulom, hogy feleslegesen. A számla azóta tényleg megszűnt. És hát már akkor is sejtettem én, hogy ennyire maliciózus átverésre még a Kreatív Átlagosok Bankja sem vetemedik. Még akkor sem, ha csak egy aprócska ügyfél vagyok. De tudni akartam az igazságot. Megtudtam.

Egy sosem látott arc ült a hármas pultnál, egy középkorú nő, átlagos arc, átlagos öltözet, átlagos frizura. Semmi csináltság. Biztos a bank arca volt valaha… Sorszámhúzás nélkül viharzottam át az ügyféltéren. Dühtől lobogó fejjel, papírokat lengetve. Alighanem mindenki engem nézett, amikor fojtottan ordítva kijelentettem: „Panaszt akarok tenni!”.

„Parancsoljon!” – mondta a nő rezignáltan. Ekkor vettem észre, hogy a többiekkel ellentétben névtábla van a blúzára tűzve. Régimódi trükk. De azonnal lehiggadtam egy kicsit. Tündének hívták.

Valóság az igazságon túl

Tünde elmagyarázta, hogy most még nem érdemes panaszt tennem. Várjam ki a 30 napot, és ha akkor is mínuszban van a számla – vagy egyáltalán létezik, akkor panaszkodjam. De akkor is írásban, a Központban. Jó-jó. De hogy lehet az, hogy mínuszban van a számla, amiről azt nyilatkozták, hogy nullán áll? Most tessék figyelni: „Megmondom őszintén, nem tudom.”

Egy humán alkatú kérdőjel szobrává dermedhettem, mert kis szünet után folytatta a magyarázatot. Kifejtette, hogy ők itt ügyintéznek, de a tényleges elszámolást a Központban készítik, a Számlavezetési Főosztályon. „Hogy igazából mi történik, miután mi itt elkészítettük a zárást és továbbküldtük – nos, nem tudjuk pontosan.” Tessék. Ez a valóság. Sejtették volna a kedves olvasók?

Nem akartam bántani Tündét, az egyetlen embert, aki itt a bankban értelmes partnerként kezelt, nem számadatként. Nem akartam zavarba hozni azzal, hogy elárulom, újságíró vagyok, és megengedi-e, hogy névvel hozzam le a nyilatkozatát. Ezért Tünde maradt, a Kreatív Átlagosok pedig megúszták a lejáratást.

Nekem pedig maradt a szörnyű tanulság: sok-sok bankár úgy dolgozik, hogy nem tudja, mi történik fölötte. Pedig Tündék is vannak köztük. És vajon hányféle szakmában hány kiváló szakember és nagyszerű ember van, aki hajt, melózik, teper – és nem tudja, mit történik fölötte, mögötte? Miután a munkadarab, a beteg, a gyerek, a vendég, az ügyfél kikerült a kezei közül. Hányan vagyunk, akik úgy élünk, hogy nem tudjuk, mi van?