– Többszörösen is igaz lehet Rád a végvári hős jelző, hiszen sajnálatosan a társdalom perifériájára szorult neurodivergens fiatalokkal és családjaikkal foglalkozol; ráadásul a fővárostól messze, Nyíregyházán teszed mindezt. Miért itt?

– Miért ne? Úgy gondolom, hogy az ország bármely pontján élő ifjúsági szakemberekre elképesztően nagy szükség van. A pályám nem itt indult, mondhatni, egy erős véletlen hozott ide. Szegváron, még a gimnáziumi évek alatt mint kortárssegítő működtem, majd Szegeden folytattam a hivatásom az egyetemen, ifjúságsegítő tanulmányaimmal. Megjártam Budapestet, ahol dolgoztam a Nemzeti Ifjúsági Tanácsnál, a Reményt a Gyermekeknek Közhasznú Egyesületnél és a Tudatos Ifjúságért Alapítványnál is, majd a koronavírus-járvány alatt átértékeltük a párommal azt, hol és hogyan szeretnénk élni. Ez a gondolkodás hozott minket Nyíregyházára 2021-ben, azóta itt folytatom a pályámat, ma már jól kiépült kapcsolati rendszer segítségével.

Az, hogy ilyen sok helyet bejártam és sokféle ifjúsági munkába lehetőségem adódott bekapcsolódni, nagyon jól kamatoztatható a nyíregyházi fiatalok szolgálatába állítva. Az a tapasztalatom, hogy mivel itt jellemzően más a mentalitás, mint azokon a helyeken, ahol korábban éltem az, hogy ilyen sokszínű tapasztalattal rendelkezem, segíti az alkalmazkodásom az itteni fiatalok és szülők igényeihez, problémáihoz, hogy valóban „jól” tudjak segíteni.

– Mit jelent Vízityúk Vízitúra Egyesület ifjúságszakmai vezetőjének lenni? Mivel foglalkozol?

– Mindennel. Bármivel. Akármivel. A viccet félretéve, mint a legtöbb civilszervezet, mi sem dúskálunk jelenleg az emberi erőforrásokban, így meglehetősen széles a tevékenységi kör, amit betöltök. Pályázatokat írok, foglalkozom a kommunikációval, támogatom az adminisztrációs folyamatokat, de én felelek az önkéntesek, kampánynagykövetek szakmai felkészítéséért is, továbbá rendszeresen tartok különböző foglalkozásokat terepen is.

Szerencsés vagyok, mert szoros a kapcsolatom a fiatalokkal, akikkel dolgozunk és vagyok olyan helyzetben, hogy szabadkezet kapjak abban, hogy a programjainkat tényleg az igényeiknek legmegfelelőbben tudjam alakítani. Nem ritka, hogy egy-egy új projekt kapcsán teljesen újrakezdem az önkéntesek felkészítését, vagy átstrukturálom az eszközöket, újragondolom a funkcióikat, hogy a lehető leghatékonyabb legyen, amit csinálunk, hogy a fiatalok és a velünk dolgozó szakemberek is a legtöbbet hozhassák ki abból, ami van.

– Mostanában igen felkapottá vált a neurodivergens kifejezés. Te szakemberként hogyan definiálnád?

– Szerintem csak végre láthatóságot kapott és ezért szembetűnő az, hogy merik használni az emberek és ez sűrűnek hathat. A neurodiverzitás az emberi agy természetes változatosságát takarja. A neurodivergens kifejezés olyan személyekre utal, akiknek az idegrendszeri működése eltér a neurotipikus mintázattól. Ez az eltérés lehet veleszületett vagy szerzett, és gyakran magában foglal olyan állapotokat, mint az autizmus spektrum zavar (ASD), az ADHD, a diszlexia, vagy más, az információfeldolgozást befolyásoló neurológiai különbségek. Fontos, hogy ezekre nem betegségként vagy fogyatékként tekintek, hanem állapotként. A neurodivergens személyek egyedi gondolkodásmódja, érzékelése és problémamegoldási stratégiái értékesek a társadalom vagy egy adott közösség számára.

– Emlékszel arra a pillanatra, amikor felismerted, hogy a testvéred más, mint a többség?

– Igazából nem. Közöttünk viszonylag nagy a korkülönbség, tíz év. Mivel mellettem nőtt fel, teljesen sokadlagos dolog volt a szememben, hogy másokkal viszonyítgassam, arról nem beszélve, hogy mindössze 14 éves voltam, amikor megkapta a diagnózisát, amiről azt sem tudtuk akkor, mit jelent és túl sok segítség sem érkezett ahhoz, hogy ezt fel tudjuk dolgozni, be tudjuk építeni a mindennapokba azt, amivel őt már akkor, megfelelően támogathattuk volna a fejlődésben. Így intuitív módon kapcsolódtunk hozzá. Már egészen kicsi kora óta nagyon szeret olvasni – és én is – így máris megvolt a közös pont, amire mellesleg a tanulását is fel tudtuk építeni, mert szerencsére olvasni szinte bármiről lehet. Azt is könnyen megszoktam, hogy nem szereti a hirtelen és túlságosan hangos dolgokat, vagy hogy érzékenyen reagál az esős időjárásra. De ha őszintén belegondolunk, mindannyiunk életben találnánk ilyen dolgokat. Én például nehezen viselem, ha nedves rajtam a ruha, szóval strandokon ne nagyon keressetek.

– Van különbség a fővárosi és a vidéki élethelyzetek, problémák, igények és megoldási lehetőségek között?

– Szeretném azt mondani, hogy nincsen, de tapasztalatom szerint van. A problémákban és igényekben van átfedés és papíron a megoldási lehetőség is ugyanolyan számban rendelkezésre állnak, azonban a gyakorlat ennél eggyel árnyaltabb képet mutat. Például kisebb szakemberi közösség áll a szülők és gyermekek rendelkezésére, mint mondjuk Budapesten, emögött pedig túl sok mindent nem kell feltételezni, mint egyszerű matematikát. Matematikát, ami vizsgálja a népességet az adott térségben, azt, hogy mennyire hozzáférhetőek a segítő foglalkozásokra irányuló képzések a közelben, valamint megnézni az átlagos kereseti lehetőségeket. Mi azt látjuk, hogy nincs elég szakember. Valamint a szülők anyagi lehetőségei is mások, mint a fővárosban sok esetben. Kevesebb az olyan, ingyenes látogatható program is, ami a neurodivergens fiataloknak és családjaiknak szól. Például Nyíregyházán ún. csendes vetítéseket sem tartanak, ahol kevésbé hangos a mozi hangszórója és nem kapcsolják le teljesen a világítást sem, ezért minimum Debrecenig kell utazniuk az ilyen szolgáltatásra vágyóknak. Ez azonban csak egy példa a sokból, nekünk is rengeteg fejlődési ötletünk van, amivel a közösség javát tudnánk szolgálni, mint pályaorientációs készségfejlesztés és tanácsadás neurodivergens fiataloknak, rendhagyó szülői értekezletek és akár egy autizmus világnapi rendezvény, de ezekhez egyelőre komoly forráshiánnyal küzdünk.

– Kiket könnyű és kiket nehezebb megszólítani a programjaitokkal?

– Az a tapasztalatunk, hogy aki már valamilyen módon kapcsolódott hozzánk korábban, szívesen jár vissza hozzánk, valamint stratégiai partnerünk, az egyik helyi középiskola diákjai is szeretnek velünk időt eltölteni. Azonban azok a szülők és gyermekek, akik „mesterséges körülmények között” – mint mondjuk egy iskolai rendezvényen – nem tudnak velünk találkozni, nehezen mozdulnak ki és próbálják ki azt, amit nyújtani tudunk számukra.

Teljesen megértem azt a bizalmatlanságot, amivel fordulnak felénk ilyenkor a szülők, hiszen – sajnos – ahhoz vannak hozzászokva, hogy őket vagy nem látják szívesen egy-egy programon gyermekük speciális igényei miatt, vagy a gyermek igényeinek egyáltalán nem megfelelő a program. A sokadik kapufa után én is nehezebben indulnék neki újra, hogy kipróbáljak valamit. Mert fárasztó mindig megmagyarázni, hogy a gyerek nem hisztizik, nem bunkó, nem „kell neki egy atyai pofon”, csak telítődött ingerekkel, amiket sajátságos módon képes feldolgozni. Vagy ugyanígy kimerítő lehet körbesétálni egy forgatagban és megállapítani, hogy igazából semmit nem tudtok kipróbálni a gyermekkel, mert nincsenek felkészülve mondjuk szenzoros érzékenységre sehol.

Nálunk mindenki önmaga lehet és a legszélesebb eszközökkel igyekszünk mindenki számára ideális programokat megvalósítani, de nehéz elhinni, hogy van ilyen.

– Mi volt az eddigi munkád során a leginspirálóbb eseted?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert mindegyikből rengeteget tudtam tanulni és sok örömet okozott nekem a gyermekekkel, fiatalokkal közösen elért fejlődés/változás. Ha egyet kellene kiemelnem, akkor tavaly dolgoztam intenzív folyamatban egy iskolakezdés előtt álló kisfiúval, aki mindig kerülte a másokkal való játékot, akár direkt, közös, akár kevésbé explicit, párhuzamos játékról volt szó. A szülők szerették volna, ha nyitottabbá válik ebbe az irányba, hogy később családi szinten is tudjanak a játék általi keretekkel kapcsolódni. Először is nagyon büszke voltam, mert már a második alkalommal egyértelmű volt, hogy biztonságban és jól érzi magát a társaságomban, felkért közös futkározásra és még ölelést is kaptam. Majd, ahogy haladtunk a folyamatban és egyre közelebb engedett, nyitott lett arra is, hogy mutassak neki dolgokat. Nagyon sokféle játékot próbáltunk ki, mire megtaláltuk azokat, amiket szívesen fogad, de sikerült többször is játszanom vele, majd instrukciók alapján a szülők is hasonló eredményről számoltak be. Azóta tudom, hogy már több társasjátékot is vettek, amik időről időre előkerülnek a polcról.

– Milyen megvalósításra váró terveid vannak?

– Meddig érsz rá? Rengeteg van! Mondhatnám, hogy 5, de inkább 15 éves tervekben gondolkodom. Most azon vagyok, hogy az egyesület mellett a saját csoportjaimat is be tudjam indítani, pályaorientációs készségfejlesztésből, de szeretnék családi csoportokat is indítani, ahol a kommunikációfejlesztésen lenne a hangsúly, továbbá tervben van egy többfunkciós fejlesztőház kiépítése és működtetése és ezen a ponton szerintem érted, hogy miért 15 éves tervről beszélek. Pont a napokban tettem sikeres záróvizsgát a legutóbbi képzésemben, de már kinéztem egy másikat Amerikában, online. Ami viszont ezeknél is fontosabb, hogy szeretném megtalálni azt a módot, hogyan tudnék neurodivergens embereket foglalkoztató munkahelyeket létrehozni, vagy segíteni meglévő munkahelyeknek abban, hogy minél sokszínűbb kollégákat fogadjanak, mert szeretném, hogy amikor a testvérem kilép a munkaerőpiacra, ne csak elutasítással találkozzon, hanem nyitott lehetőségek fogadják.