Simó Klára: „Olyasmit szerettem volna létrehozni, amit mi, erdélyi magyarok otthon hagytunk, de bárhová vetett bennünket a sors, mégis ott maradt bennünk”

Borítókép: Simó Klára: „Olyasmit szerettem volna létrehozni, amit mi, erdélyi magyarok otthon hagytunk, de bárhová vetett bennünket a sors, mégis ott maradt bennünk” Forrás: Simó Klára
Simó Klárában három ember szenvedélye és elhivatottsága találkozott: egy művészé, aki zongorázik, táncol és énekel; egy teremtő erejű hívőé, aki létrehozott egy fantasztikus alapítványt és egy optometristáé, akihez hazánk legnevesebb művészei járnak szemüvegért.

Klárával Budapesten, Retek utcai optikai szalonjában találkoztam. Amikor beléptem, úgy éreztem, olyan helyre érkeztem, amelynek lelke van. És ahogy a beszélgetés percei teltek, meg is kaptam a választ arra, vajon mitől lehet ez. Simó Klára ugyanis igazi szív-lélek ember, akit a hite, akarata és az álmai vezetnek, és aki nem fél adni mindebből másoknak.

Milyen meghatározó élményei vannak gyermekkorából?

Nagyon vallásos, római katolikus családban nőttem fel Szatmárnémetiben. Édesanyám zárdába járt, apáca szeretett volna lenni, de talán a sors keze, hogy a rend feloszlott és így az életútja a családalapítás irányába vitte, így lett édesapám felesége és így születhettünk meg mi hárman a testvéreimmel. Anyukámnak nagy vágya volt, hogy a gyerekeit klasszikus műveltségre oktassa és már születésünk előtt vásárolt egy bécsi koncertzongorát, hogy a testvéreimmel majd azon tanulhassunk. Én öt éves koromban kezdtem zongorázni és bár abszolút hallással rendelkezek és a zenei líceumot is elvégeztem, mégis tudtam, hogy nekem nem ez lesz az utam. Soha nem szerettem ugyanis igazán a klasszikusokat gyakorolni, sokkal jobban vonzottak a modernebb művek, az operett, a jazz.

Hogyan lett a zenei műveltségű nagylányból végül optometrista?

Mivel nem éreztem igazi elhivatottságot a klasszikus zenei pálya iránt, édesanyám leültetett és azt mondta: ha nem szívesen gyakorolom a kötelező darabokat, válasszak más szakmát. Akkoriban érkeztek az iskolánkba a dévai színháztól, hogy felkutassanak tehetséges fiatalokat és engem is kiválasztottak. Hatalmas örömmel mentem haza és újságoltam a szüleimnek, hogy megvan a választott szakmám: színésznő leszek. Édesanyám akkor nagyon komolyan elbeszélgetett velem. Elmagyarázta, hogy a színészi pálya tele van buktatókkal, főként egy nő számára: bizonytalan a megélhetés szempontjából, ráadásul nem igazán családcentrikus, ezért ha valamikor majd családot szeretnék, akkor biztos benne, hogy nem ez az optimális választás. Mivel jó volt a kézügyességem, anyukám két utat vázolt fel: legyek ékszerész vagy tanuljak optikusnak; ugyanakkor hozzátette: ha nem lesz arany Romániában (a kommunizmus időszakáról beszélünk), nem fogom tudni fenntartani magam, viszont szemüvegre mindig szükség lesz. Craiován volt az egyetlen optikus iskola, hatszáz kilométerre Szatmárnémetitől, érettségi után ott tanultam tovább, és utána szerződéssel kerültem Vajdahunyadra.

Forrás: Simó Klára

Nem viselte meg nagyon, hogy olyan távol került a szeretteitől, az otthonától?

De bizony megviselt! Úgy emlékszem vissza rá, mint egy nehéz időszakra az életemben. A művészeti szakközépben, ahová jártam, nem tanultam reáltárgyakat, amelyekre az optikus iskolában szükség volt, így mindent az alapoktól kellett megtanulnom, másrészt honvágyam is volt. De nem adtam fel, kitartottam. Sokat segített, hogy Vajdahunyadon is rendszeresen jártam templomba és úgy alakult, hogy ott egy olyan közösségre találtam, olyan feladatot kaptam, ami kárpótolt a nehézségekért: a római katolikus templomban a vasárnapi szentmisén nem volt énekkar, ez engem nagyon megdöbbentett. Rá is kérdeztem a kántornál, hogy ez miért van így, erre ő azt válaszolta, hogy ez nem Szatmárnémeti, hanem Hunyad, itt nem lehetséges összehozni egy énekkart, de ha annyira akarom, csináljam meg. Én meg csak erre vártam. És létrehoztam a templomi énekkart. Emellett a férjemet is itt ismertem meg.

Hogyan került Magyarországra?

1989-ben, a rendszerváltáskor jöttünk el a férjemmel Romániából, a Menekültügyi Hivataltól az Ofotérthez irányítottak, akik mint optikust, a Haris közbe helyeztek. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hiszen ez volt akkor Budapesten „a szalon”. 1992-ben ott már kristálytükör volt, szökőkút, padlófűtés és légkondicionáló.

Mennyire volt zökkenőmentes a beilleszkedés itt? Mennyire volt nehéz megtalálni a helyüket?

Amikor megérkeztünk, az otthoniakkal sajnos nem volt lehetőségünk kapcsolatot tartani. Hosszú hónapok után tudtunk csak visszamenni Dévára. Ezért ez igazán embert próbáló időszak volt. Nagyon hiányzott Erdély, a család, a barátok, a megszokott illatok, ízek és minden, amit otthagytunk. Ebből a hiányérzetből nőtt ki a vágy, hogy az erdélyi embereket összekapcsoljam, legyen számukra egy közösség Magyarországon is, ahol barátokkal találkozhatnak. Rengeteget segítettünk egymásnak, nem csak gyakorlati dolgokban – például adminisztrációban-, de az összefogásunknak emberileg is felbecsülhetetlen volt az értéke és úgy gondolom, ma is az.

Minden erdélyi kis közösséget megkerestem, mindenhová elmentem, ahol tudtam, hogy erdélyiek élnek és elhatároztam, hogy ezeknek az értékes emberi kapcsolatoknak tartalmat és formát adok és ha megadatik, létrehozok egy valódi közösséget. Akkoriban nagyon sokat foglalkoztatott az alapítvány kérdése: hogy hozhatnám létre, hogyan működne, hogyan találok rá az erdélyi honfitársaimra. Olyasmit szerettem volna létrehozni, amit otthon hagytunk, de bárhová is vetődtünk, mégis ott maradt bennünk, erdélyi magyarokban.

Akkor tulajdonképpen ebből a kis magból született az alapítvány?

Igen, 30 éve dolgozom azon, hogy Magyarországon az erdélyi kultúra a maga teljességében, komplexitásában legyen bemutatva a mai modernségével együtt, ez hívta életre a Transilvanum Alapítványt és a rendezvényeket is. Az alapítvány 2013-ban Böjte Csaba testvér fővédnökségével azzal a céllal jött létre, hogy közösséget teremtsen hasonló érdeklődésű erdélyi származású üzletembereknek és művészeknek, a nyilvános rendezvényeken pedig bemutassa Erdély értékeit, és a fiatal tehetségeket, Erdély modern művészetét. A megnyitónk nem is lehetett volna méltóbb helyen, mint a Magyar Tudományos Akadémián.

Forrás: Transilvanum
A Transilvanum Alapítvány egy rendezvényén

Az álom valósággá lett. Rengeteg fantasztikus kezdeményezésük van.

Legalább hetven rendezvényen van már túl a Transilvanum. Ezeknek állandó helyszíne a Magyar Tudományos Akadémia: az eseményeket általában itt tartjuk, de voltak már a Széchényi Könyvtárban, a Duna Palotában, a Marczibányi Téri Művelődési Központban, a Magyarság Házában, a Thália Színházban is.

A zongorista múltam miatt magától értetődően jött az ötlet, hogy kellene egy olyan rendezvénysorozat is, ahol az erdélyi művészeket is meg tudjuk mutatni, ebből fejlődött ki az Erdélyi Művészek Hete. Szerte a világban rengeteg tehetséges erdélyi művész él, akik számára már az felemelő érzés, hogy találkozhatnak egymással és egy színpadon állhatnak.

És létrehoztunk egy mecénás rendszert is, ahol az erdélyi fiatal művészeket támogatjuk. Minden évben kiválasztunk közülük egyet, akit hangszerrel vagy valamilyen külföldi kurzussal támogatunk.

Melyek a jövőre vonatkozó terveik?

A jövőbeni terv, hogy megtartva az eredeti célt, nemzetközivé tegyük a Transilvanumot, mert nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világban élnek erdélyiek. Az üzleti és baráti kapcsolatok mellett a Transilvanumban a moralitás, a hit is egyre inkább összetartó erő, amit meg szeretnénk őrizni a továbbiakban is, mert ez különösen fontos számunkra, és azt vettem észre, hogy nagyon sokan vannak, akik hasonlóan gondolkodnak.

Tervünk, hogy a Transilvanum tagok gyermekeinek, a 18 évet betöltött fiataloknak is létrehozzunk egy közösséget, hogy ők is kapcsolódhassanak egymáshoz, megismerjék és segítsék egymást és ezzel az alapítvány értékeit továbbörökítsék.

Beszéljünk azért a másik büszkeségéről is, a csodaszép optikai szalonjáról! Az apró gondossággal berendezett optikában mindenhol Erdély köszön vissza.

A Vígszínházzal szemben volt az első saját optikám, rengeteg művészt ismerhettem meg, nagyon jó érzés volt főpróbákra bejárni, kellékszemüvegeket készíteni. Ebből a korszakból a mai napig megmaradtak páciensek, barátságok a művészvilágból. 10 éve nyitottam meg a saját optikámat, az Optistyle-t, amelynek erdélyi lelke van: az ide betérőket erdélyi csokoládéval kényeztetjük és az összes bútor, a falon a képek, a cégér, a festmények erdélyi művészek keze munkáját dicsérik, a bútorokat erdélyi szakemberek készítették. És mivel a klasszikus zene, a zongora továbbra is az életem része, az üzletben egy zongora is helyet kapott, amelyen nem csak én, de a vendégeim is előszeretettel játszanak. Sok művész páciensem is van, és aki tud zongorázni, az megszólaltatja. Nagyon jó érzés számomra látni azt, milyen sok embernek fontos a zene és ez a gyönyörű hangszer. Azt szeretném, hogy aki betér ide, az jól érezze itt magát.

Büszke vagyok rá, hogy az optika megnyitója a Művészetek Palotájában volt, és ennek alkalmából Presser Gábor adott kamarakoncertet, akinek immár 15 éve én készítem a szemüvegeit.

✨Számít az Ön véleménye!✨ Az Optistyle Optikai Szalon immáron 10 éve a 45 év feletti pácienseink Mester Optikája. Ez...

Posted by Optistyle Optikai Szalon on Monday, March 1, 2021

A szaktudásommal igyekszem azt a célt szolgálni, hogy mindenki a legmagasabb minőséget kapja. Fő szakterületem a 40 feletti korosztályt érintő szemproblémák. Saját tapasztalatomat – azt, hogy bizonyos kor felett sajnos szemüveg kell vagy másfajta mint addig- hasznosítottam és elkezdtem egyre behatóbban foglalkozni a korosztályunkat érintő látásproblémákkal, így lehet az, hogy a pácienseim majd nyolcvan százaléka 45 feletti.

Mit kívánna magának a következő 10 évre?

Hálás vagyok, hogy megtaláltam a helyem, a hivatásom, a szakmámat és hálás vagyok azért is, hogy egy olyan közösség része lehetek, ahol valódi, igaz értékeket őrzünk és adunk át az utánunk következő generációknak. Annyit kívánok, hogy a Jóisten adjon mindannyiunknak erőt és egészséget.

Nézegess látványos grafikákat magyar művészektől!