Puskás Panni: Majd megszokom
Március 18-tól már megvásárolható a 2023-as tavaszi Éva magazin! Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT!
Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!
Három és fél órája tanulmányozza Budapest tömegközlekedési térképét, és én ettől szép lassan a falnak megyek. Szeretsz, kicsim? – kérdezem tőle most is. A pszichológus persze azt mondta, hogy nem szabad ilyen kérdésekkel gyötörni, csak éreztetni kell vele a szeretetemet, és akkor majd ő is, tényleg, csak adjak neki időt. De én most akarom hallani, iszonyúan vágyom rá, hogy valaki szeressen. Nem szól, úgyhogy óvatosan meg- simogatom a hátát, ő erre ideges mozdulatot tesz, a lábát maga alá húzza, közelebb hajol Angyalföldhöz, tempósan a 105-ös busz megállóit kezdi sorolni, de a Béke térnél sajnos elfogy a türelmem, elrántom előle a térképet. Riadtan néz, azt kérdezi, most mi van, én meg, hogy te hálátlan kis szar, azt kérdeztem, hogy szeretsz-e engem. Nem tudom, válaszolja erre olyan természetességgel, mintha mindig is ezen gondolkodott volna, pedig ilyesmi eszébe sem jut soha, ébren töltött óráiban pótló- és éjszakai buszokon jár az esze, felteszem, ezekről is álmodik. Ettől a gondolattól, meg a rideg és elutasító nem tudomozástól persze még idegesebb leszek annak ellenére, hogy én sem tudom mindig eldönteni, tényleg szeretem-e őt. Néha az apját látom b enne, akivel boldog voltam, néha szintén az apját, aki elhagyott minket, máskor a rosszakarómat, aki elüldözte az apját, megint máskor a társamat a magányban és a kiszolgáltatottságban. Most olyan, mintha szándékosan és élvezettel kínozna. A térképről lassan letépek egy vékony csíkot, ő feljajdul, folynak a könnyei, de tudja, mit kell mondania, hogy véget érjen a tortúra, úgyhogy gyorsan elhadarja, hogy szeretlek, anyuka, nagyon szeretlek. A karomba szorítom, és megígérem neki, hogy holnap kap egy új térképet, ami nincs elszakadva. De ugye pont ugyanilyet, kérdezi hüppögve az ölemben, megnyugtatom, hogy ilyet, pontosan ugyanilyet.
Arra gondolok, milyen lenne az életünk egy párhuzamos univerzumban, ahol minden úgy történik, ahogy ő szeretné. Először is szükségünk lenne egy hibrid kék buszra, amely át tud alakulni trolivá, villamossá, metróvá és a BKK hajójárataivá. Viszont menet közben sosem alakulna át, mindig csak akkor, ha teljesen végigment a megadott vonalon, és minden megállóban megállna, függetlenül attól, vannak-e fel- és leszálló utasok. A buszt felváltva vezethetnénk, tehát neki és nekem is kellene rá egy-egy jogosítvány. Én vezetnék, amíg ő eszik, alszik vagy megtervezi a következő úti célt, ő vezetne, amíg én mosok, főzök és takarítok. A menü minden nap pontosan ugyanaz lenne: reggelire cornflakes tejjel, ebédre nutellás gofri, uzsonnára nutellás gofri és vacsorára is nutellás gofri. Egy percre sem állnánk ki a forgalomból, és sosem fogyna ki a benzin, dalokat és mondókákat költenénk a soron következő megállók neveiből. Ez maga volna a biztonság, a világ megismerhető és átlátható lenne, logikus rendszer szerint épülne fel, amelyben nem merülnének fel többé azok a kellemetlen kérdések, mint hogy kit és hogyan kéne szeretni, hogy elvégzi-e vajon a speciális iskolát, és tud-e annyit fejlődni, hogy egyszer majd állást szerezzen valahol, családja legyen, vagy legalább egy kicsit a saját lábára álljon. A buszra mindenki felszállhatna, akinek van érvényes jegye vagy bérlete, kivéve apát és Jokert a Batmanből, mert ahol ők megjelennek, ott minden alkalommal kitör a káosz.