Mióta foglalkozol varrással?

Még tinédzserként tanultam meg varrni, éppen csak az alapokat, de akkoriban nem foglalkoztam vele egyáltalán. Majd amikor az első gyermekünk megszületett, akkor láttam igazán hasznát, hogy tudtam, hogyan kell használni a varrógépet. Szerettem volna, hogy saját készítésű holmikkal vegyük körül magunkat.

Mikor, hogyan fogalmazódott meg benned, hogy egy vállalkozást építs föl erre? Esetleg karriert váltottál, pályát hagytál el miatta?

Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz a kenyérkereső munkám, elég kalandos utat jártam be idáig. Érettségi után önálló életet kezdtem a fővárosban, távol a családomtól. Dolgozni kezdtem egy aprócska cégnél, majd később egy bankban. Mivel albérletben éltem, muszáj volt dolgoznom, a továbbtanulás esélytelen volt, bár egyszer megpróbáltam felvételizni az ELTE óvodapedagógusi szakára, de ez nem sikerült. Utólag már nem is értem, hogy volt bátorságom mindenféle előképzettség nélkül hozzá, de tény, hogy megpróbáltam. Ezzel együtt a diploma kimaradt az életemből és egészen fiatalon, 23 évesen váltam édesanyává.

Persze ez sem alakult csak úgy magától, ugyanis a bank, ahonnan eljöttem, nem akart visszavenni a harmadik gyerekünk születése és a három év letelte után. A férjemmel akkor döntöttünk a főállású anyaság mellett és időközben született még egy lányunk, így ez az időszak meghosszabbodott és lett belőle tizenöt év. A döntés mondhatni kényszerből született, mégis a lehető legjobb megoldás volt, amit ma sem csinálnánk másképp.

Azt se gondoltam volna soha, hogy én valaha babákat fogok varrni, de mióta csak emlékszem, mindig alkottam és így volt ez akkor is, amikor gyerekeink lettek. Miattuk vettem elő a varrógépet és nekik kezdtem el varrni. Először csak használati tárgyakat, lakáskiegészítőket készítettem. Majd szép lassan az életem részévé vált, bekerültem több varrós körbe, megszerettem a foltvarrást és vele jött a babavarrás is. Az első babámat a UNICEF-nek varrtam többedmagammal afrikai gyerekek megsegítésérére, egy megadott szabásminta alapján. Ezzel indult el a babavarrás, ami később a szenvedélyemmé vált.

Innentől kezdve a történet már-már sablonos: az első, magam tervezte babáimat a gyerekeimnek varrtam, majd ajándékba az ismerősöknek. Idővel pedig már egy-két felkérést is kaptam, aztán szép lassan eljutottam oda, ahol most is vagyok.

Minden egyes babád teljesen egyedi, részletgazdag. Átlagosan mennyi időbe telik egy-egy „darab” elkészítése?

A fő tevékenység számomra a nagy, 40 cm-es babák készítése. Ezt mértem le egyszer, kicsivel kevesebb, mint tíz és fél órába telt régen. Ma már ez jelentősen módosult, hiszen közel 900 babát készítettem, kialakult a rutin, ami felgyorsítja a folyamatot, ám még így is beletelik egy napba egy baba elkészítése. Azonban

Mostanra ő lett a jobb kezem, nélküle nem készülhetne ennyi baba, nem örülhetne ennyi kisgyerek.

A babáidat nem csak gyerekeknek viszik, felnőttek is nagyon szeretik. Ők mit látnak bennük, milyen céllal keresnek meg egyedi megrendelésekkel?

Hogy mi a cél, erre nehezen tudnék válaszolni, bár van két konkrét eset, ami most hirtelen eszembe jut, a szülinapi ajándékba szánt babákon túl. Az egyik egy fiatal lánynak készült, terápiás céllal.

A másik pedig egy nagyszülő páros, ahol a nagymama már annyi babát rendelt az unokáinak, meg a barátoknak, hogy már nem volt több ötlete és megkért, készítsem el saját magukat.

Hogyan sikerült ezt megvalósítanod négy gyerek mellett, egy kis lakásban? A férjed felteszem mindenben támogat, másként ez egy lehetetlen küldetés lett volna. Van például műhelyed, vagy otthon rendeztél be egy kis zugot magadnak, ahol alkotsz?

Ez így mind, egyben. Amíg kicsik voltak a gyerekek, otthon dolgoztam. Először a panellakásunk beépített erkélyének a fele lett az enyém, aztán az alagsori, fűtetlen tárolónkból lett leválasztva egy sarok. Később, amikor a legkisebb gyermekünk is óvodás lett, az esküvő- és rendezvénydekoratőr barátnőmmel és egy fotós sráccal közösen béreltünk egy kis lakást. Azóta a fotós lecserélődött az én mindenre elszánt munkatársamra, a barátnőmmel pedig a harmadik közös műhelyünket béreljük. Így hárman vagyunk mi egy egymást segítő, alkotó közösség.

Mi egy klasszikus családmodell vagyunk, klasszikus szerepekkel.

25 éve alkotunk egy párt és ezt tartjuk a legnagyobb erősségünknek: ugyan nem építettünk kacsalábon forgó palotát, nem voltak luxusutazásaink, de csodálatos, erős, különleges értékrendű gyerekeink vannak.

Ha pedig azt kérdezné valaki, van-e még bármi, amire vágyom, azt felelném, nincs. Mindent megkaptam, ami igazán fontos.

Milyen fajta nehézségekkel találtad magad szemben ezekben az években? Akár a munkádban, az anyaságodban és a nőiséged megélésében?

Ugyanazokon a nehézségeken mentem keresztül, mint a mostani édesanyák, mégis úgy érzem, sokkal-sokkal egyszerűbb dolgom volt, mint nekik. Akkoriban még nem volt szerves része az életünknek az internet, nem a közösségi médiából tudtam meg, jó anya vagyok-e vagy sem, mit kell éreznem, minek kell örülnöm vagy épp min kell sopánkodnom. Így nem hiányzott az “énidő”, nem éreztem magam kirekesztve, sem elnyomva. Egyszerűen tettem a dolgomat s bíztam abban, hogy amit csinálok, azt jól csinálom. Közben tudtam nő lenni, tudtam feleség lenni, tudtam barát lenni.

Voltak nehézségeink, amikor kicsik voltak a gyerekek, voltak akkor is, amikor óvodába, majd iskolába mentek, éltem meg rosszul a kórházban szülést, a szoptatást, a hozzátáplálást, voltak rossz pedagógusaink, akadtak tanulási nehézségeink, de egyiket sem éltük meg traumaként, s ha akkoriban rá is görcsöltünk valamire, nem hagyott mély nyomot sem a gyerekekben, sem bennünk. Vannak persze olyan dolgok, amiket még ma is emlegetünk, de sosem fájdalommal vagy haraggal, inkább csak egy emlékként, ami próbára tett minket, de megoldottuk, túléltük.

Mi segített, segít egy-egy hullámvölgyből, nehezebb periódusból kilábalni?

Szuperérzékeny ember vagyok, és ez segített át nagyon sok mindenen, illetve segített abban a tanulási folyamatban, amiben mostanra létezem. Mert addig, amíg csak arról szól a szuperérzékenység, hogy még szilveszterkor a Himuszt hallgatva is elsírom magamat, meg egyébként megkönnyezek egy hulló falevelet is, addig ez egy jó és szerethető dolog.

Ám amikor ugyanilyen intenzitással élem meg a fájdalmat, az aggódást, a kétségbeesést és mások fájdalmát is a vállamra veszem, akkor már tényleg nehéz elviselnem ezt a képességemet. Hosszú folyamat volt ezt megtanulni és kezelni, de ma már büszkén mondhatom, hogy a legmélyebb depresszióból, a legsötétebb búskomorságból is fel tudok állni. Ilyen szempontból is szerencsésnek érzem magam, mert a személyiségemből fakadóan a jó dolgokat keresem. Arra összpontosítok, ami jó, legyen az bármilyen csekélység és ha nem is mindig rögtön, de működik.

Gyakran hangoztatom, hogy én szeretek szeretni. Nem jó haragudni a világra, a szomszédra, a társadalomra vagy bármire, mert azzal nem jutunk előbbre és csak ártunk másoknak is, magunknak is. És a szeretésben az is benne van, hogy szeretem magamat is.

A gyerekeid időközben meg- és felnőttek. Hogyan éled meg a kirepülésüket?

Mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy mióta édesanya vagyok, a gyerekek kamaszkorától rettegtem leginkább. Ma már azt mondom, hogy nem értem miért, hiszen kamaszként is ugyanolyan jófejek voltak, mint kisgyerekként. Ami viszont ezután jött, arra nem számítottam és ez is ékes bizonyítéka annak, hogy életünk végéig van mit tanulnunk.

Nehéz azt megélni, hogy már nincs, vagyis másként van szükségük rám. Most azt tanulom, hogy valóban felnőttként tekintsek rájuk, hagyjam őket járni a saját útjukat, ne akarjam irányítani őket, ne adjak kéretlen tanácsot egyikőjüknek se, hanem hagyjam őket elbukni, megélni az eleséseket és a felállásokat.

Ez azért is nehezített pálya, mert még velünk élnek, tehát látom őket nap, mint nap. Óhatatlanul rászólok, ha nem fekszik le időben vagy még nem mosott fogat, reggelente lesem az órát, hogy felkel-e időben, mert dolgoznia kell és már ciki ágyba vinni neki a kakaót úgy, mint amikor még iskolás volt. Egy új szerep ez, amit szoknom kell.

Ezzel együtt viszont én is önállóvá váltam, azaz visszakaptam az életemet. Egy új tanulási folyamat ez is, mert

Egyedül a meleg étel, amire még mindig igényt tartanak és a közös nyaralások. Ehhez viszont én is ragaszkodom és remélem ez még megmarad hosszú-hosszú ideig.

Galériánkban olyan hírességekről olvashatsz, akik szabadidejükben szeretnek kézműveskedni!