Szokványos napnak indul, a férjem reggel munkába döcög, álmosan reggelizünk a gyerekkel, az etetőszékében mutogatja az építőkockáit, könyveit, állatkáit, én fásultan örvendezem, tapsolok, motiválok, mintha még sosem csináltam volna, titokban ásítok a tenyerembe. Menetrendszerű első alvás 3 óra múlva, rámférne egy szundikálásnyi idő, inkább nekiesek a laptopnak. Fejfájásig gyötröm magam, gépelek, mintha nem lenne holnap, közben nassolok, elolvasok két cikket, az egyik egy vitorlásról szól, erről pedig eszembe jut Á., az unokatesóm. Á. országos ismertségű vitorlázó, a világot is átszelte egy cseppnyi hajócskával annak idején. Tavaly, amikor a babám 2-3 hónapos lehetett, én pedig azt se tudtam biztosan, fiú vagyok-e vagy lány, ő és a felesége látogatóba jöttek hozzánk három gyerekükkel, a legkisebb három éves volt, de én még ezen is elbámultam, hogyhogy léteznek ekkora gyerekek, és nemcsak üres tekintetű, nyöszörgő csomagok, ezzel egyidőben felhorgadt bennem a remény, hogy eljön az idő, amikor az enyém is elhagyja az újszülött alig-létet, és enni, nevetni, beszélni fog. Az egészről nem maradt sokkal több emlékkép, sűrű köd vattázta körbe a látóteremet, mögüle néztem végig a csacsogást, játszószőnyegezést, sóssüti-majszolást, amiben testi értelemben én is részt vettem – de csak úgy.

Röpke szégyenérzet fog el, eljöttek, játékokat, vörösbort, saját készítésű pálinkát hoztak, eltelt egy év, és mi nem viszonoztuk semmivel. Félretolom a munkát, üzenetet írok az unokatesómnak, hamarosan érkezik a válasz: örömmel jönnek. Kellemes érzések öntenek el. Közben felébred a fiam, visszaáll az automata üzemmód, enni kap, öltöztetem, birkózom fejlődő dacrohamaival, egyik kezemmel a kulcsot forgatom a zárban, a másikkal cipőt próbálok húzni, közben nyugtatgatom, mert kezecskéivel a lábamba csimpaszkodik, jelezve, hogy vegyem már fel. Felkapom a hátizsákot, a másik karomra ültetem a gyereket, visszahessentem a macskát a lakásba, kilépek a gangra. Egyik kézzel ajtózárás, a másikkal odatartom a rugdalózó gyereket a csengőnkhöz, hadd nyomja. Pápát intünk az ajtónak, a gangra készített babakocsit fél kézzel letolom a lépcsőn, közben a folyosó összes villanykapcsolójánál megállunk fél percre. Kitámasztom a kaput, lezöttyentem a kocsit a járdára, visszalépek, becsukom. Az utcán felsóhajtok, beteszem a gyereket a kocsiba, és valahogy elérem, hogy minden tiltakozása ellenére be tudjam kapcsolni az övet.

Ilyen az elindulás egy újlipótvárosi bérház első emeletéről, ahol nincs lift, se babakocsitároló, és a gangon lelakatolt babakocsinkat tavaly néhány nap után ellopták.

Mai program: régi általános iskolám meglátogatása a Frankel Leó úton.

Ma már kéttannyelvű iskola lett belőle, de az épület ismerős. Visszahullok az időben egy olyan korba, amikor minden rendben volt, még nem kerültem át a másik iskolába, ahol téves irányt vett az életem, ahol minden elromlott. Besomfordálok a kis előkertbe, bámulom a növényeket, elolvasgatom a kiragasztott sulihíreket, nézem a diákok arcát. A gyerek hamar elunja, pedig még a kápolnát is megmutatom neki, ahol megkereszteltek. Kaját követel. Hazaindulunk, közben babakekszet és gyümölcsöt majszol, tolom a zebrán a Nyugatinál, és ekkor ismerős arcra leszek figyelmes. Nahát, az unokatesóm felesége. Épp ma írtam Á.-nak, újságolom vidáman, és kölcsönösen biztosítjuk egymást, hogy nemsokára találkozunk.

A véletlen egybeesés felvillanyoz, az ebédeltetés kevésbé rutinszerű, gondolatban már a vitorlás vacsoramenüt tervezgetem. A férjem korán hazajön és átveszi a fiamat, aki ezt a váltást kitörő örömmel fogadja, de azért sem sértődöm meg, ahogy egyszer-kétszer akaratom ellenére már sikerült a piti féltékenység csapdájába esni.

Délután váratlan messengerüzenet jön. Távoli országban élő barátnőm írja meg, hogy a mostohaanyja, aki pici korától nevelte, és akivel én hosszú idő után pár hónapja találkoztam, végstádiumú rákos. Pontosan ugyanígy, ugyanebben betegedett meg a barátnőm édesanyja, ennek az évnek elején halt meg. Semmilyen genetikai közük nincs egymáshoz természetesen. A nap második egybeesésének mélyütésétől elakad a lélegzetem. Kérdezem, hazajön-e, közben elmosódik a csetablak, a meglepetés erejével tör be a szorongás a lötyögősen kedves napba. Mikor kikapcsolom a laptopot, hirtelen letaglóz a fáradtság, moccanni se tudok. Nem emlékszem, mi történt aznap lefekvésig, valószínűleg semmi különös, a férjem talán extra időt vállalt a gyerekkel, hogy feldolgozhassam az eseményeket. Kimerevítve látom a pillanatot most is, benne közös időörvényben az egymásra halmozott szinkronicitásokat, a könnyen átjárható múltat és jelent, az élő, konszenzuális valóságot és a halál dimenzióját. Egymás mellett vibrál a zebrás találkozás, a cset kusza betűsorozata, és én néhány óra múlva, amint az éjszaka csendjében nyugtalanul fellebbentem a takarót alvó fiamról, hogy ellenőrizzem, lélegzik-e még.

Ez egy ilyen furcsa nap lett.

Galériánkban olyan műveket találsz, amiben a Gyerek a főszereplő!