A bácsi, akiért nem jönnek – naplóbejegyzés egy júniusi vasárnapról

Borítókép: A bácsi, akiért nem jönnek – naplóbejegyzés egy júniusi vasárnapról Forrás: pexels/Yaroslav Shuraev
„Az írogatás számomra létszükséglet. Az érzések és tapasztalások szavakká formálása, illetve az önmeghatározás utáni vágy alig hagyott alább az évekkel, igaz, ezek ma már nem hagyományos naplóban öltenek testet – azaz betűt, hanem egészen máshogy.” – Hegedűs Barbara naplóbejegyzése egy forró vasárnapról.

Tizenhárom éves koromtól huszonnyolcig azonban rendszeres naplóvezető voltam, bár ma már arcpirító akkori témáimat újraolvasni: kisebb koromban film- és sorozatélmények képezték életeseményeim rögzítését (Knight Rider-szintre kell gondolni, amit mértéktartóan bár, de kritizáltam), nyolcadiktól meg leginkább fiúk, fiúk minden mennyiségben, érzelmi problémák, kamaszkori pofáraesések, béna udvarlások, illetve őrült barátnőzés. Stilisztikai kísérletezésnek, önismereti munkának nyoma sincs, de legalább romlatlanul őszinte. Aztán tizenöt évvel később irodalmi újságíróként is összedobtam egy naplót egy ismert kortárs orgánumra, azt pedig olyan szenvedéllyel írtam túl, ahogy arra csak egy lelkes kezdő képes. Küzdöttem én, összes tartalékomat mozgósítva próbáltam elkerülni, hogy közhelyes és unalmas legyek, aztán egyszer csak észrevettem, hogy a romantika legcirkalmasabb darabjai ehhez képest száraz Proust-tanulmányok. Nem baj, azért megjelent.

Most újra próbálkozom.

A naplóírás ideje épp apák napjára esik. Arra ébredek, hogy kukásautó zúg el a nyitott ablak előtt, talán valami szépet álmodtam, a kicsi is jól aludt, nem ébresztette fel a zaj, pedig odáig van a kukásautókért, ahogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a gyerekek általában. Üde hangulatban írok egy laudációt a fiam apukájáról, aki – igazolva a cikkben leírt gyönyörteljes tényeket – hosszan ökörködik a gyerekkel. Összecsomagoljuk a szükséges cuccokat, épp annyi, amivel vígan el lehetne indulni az Északi sarkra, és megcélozzuk a Könyvhetet. Veronakit akarunk hallgatni, meg sétálgatni, esetleg könyveket venni akciósan, ahogy ekkor szokás. Szép vasárnap délelőtt, tényleg, nélkülözi a tipikus fáradékony hétvégék rossz szájízét, Seress Rezsős szomorúságát. Verőfény, pillekönnyű szellőlöketek a bőrömön, a kezdő nyár szárnypróbálgatásai.

11 után azonban már csak árnyékban simul ki az arcunk. A nap erőteljes radikalizálódáson megy keresztül, egyetlen izzó testté változik a város, miközben átszeljük a Nyugatitól a Vörösmarty térig. A fiam orrán apró izzadtságcsöpp imbolyog, a férjem felteszi a napszemüvegét. Kis késéssel érünk ki Veronakira, találunk egy talpalatnyi árnyékos helyet, igyekszem úgy táncolni a gyerekkel, hogy jobbra lendülés közben se lógjon ki a napra. Közepesen élvezi, az ő korában még nem sokat jelentenek a vicces-mesés betétek két dal között.

Forrás: pexels/Timur Weber

A koncert után lihegve araszolunk bódéról bódéra, nincs kedvem bődületes hőségben aszalódott könyvek között válogatni. Az agyam már csak ilyen, megpróbál lebeszélni a kultúráról, ami ezzel az időjárással szerinte összeegyeztethetetlen. Mikor a forróság ezredszerre hullámzik át rajtam tetőtől talpig, a férjem azt javasolja, hogy inkább menjünk ebédelni. Az agy fellélegzik (menő képzavar, mi?), megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem.

Visszafelé sétálunk a turistaözönben fuldokló Váci utcán, akkor látjuk meg a bácsit, aki a tűző napon fekszik az egyik luxusbutik előtt. Kicsit habozunk, nagyvárosi betegség ez, a látvány gyakori, de most a hőség miatt meglehetősen riasztó. Legyőzöm a félénkségemet és odamegyek megkérdezni, hogy van, vizet nyújtok felé. Kinyitja a szemét, az arcán krisztusi szenvedés. Elhárító mozdulatokat tesz, némi téblábolás után visszamegyek a családomhoz. Kikeressük netről a telefonszámot, ahol – legalábbis a szívhez szóló ajánlásban – azt ígérik, segítenek. Pesszimista alapállásom beigazolódik: csak elvileg. Próbáljam meg elcsalogatni (sic!) a napról, neki nincs embere, maximum este tud kiküldeni valakit, darálja egy nő, hallatszik a hangján, nem ez az első hívás ma. Ha nem sikerül, szóljak a mentőknek. Őket már a férjem hívja, hátha egy férfihangot komolyabban vesznek. Én közben visszamegyek a földön fekvőhöz, újra nyújtom a vizet, nem kéri. A férjem telefonnal a kezében próbálkozik, akkor a bácsi már kétségbeesetten kiabál. Nem kell mentő, hagyjon békén, szálljon le rólam az összes f.szopó. A férjem egy ideig tartja még a telefont, aztán elköszön és lerakja. Arcán az a kifürkészhetetlen merevség, ami akkor jellemzi, ha feldühítették. Mondtam, hogy a napon fekszik és ki fog száradni, erre átvette a rendőrség a következő kommentárral: majd megkérdezzük, kinek is mondta, hogy f.szopó.

Komor hangulatban ebédelünk meg az Oshóban, nem csak a hőség miatt ment el az étvágyunk, a gyerek is egyfolytában nyafog, mintha ragályos betegségként ragasztottuk volna át a rosszkedvet.

Szerettem volna vidámabb naplóbejegyzést írni, de az egész napomon elterebélyesedik a kérdés, miért lesznek egyre inkább kisemmizetté, és mikor vesztették el így a súlyukat az emberek. Konyec filma, ennyi, hiába pislogsz, barátocskám, nincs kegyelem.
Forrás: pexels/Kristina Paukshtite

Otthon a többiek ledőlnek délutáni szundira, én valami dúsgazdag oligarcha legújabb lopásáról olvasok, ami tovább fokozza a szuicid hangulatot, kedvetlenül kapcsolom ki a monitoromat. A gyerek rosszkedve viszont az ébredéssel elmúlik, boldogan rágicsálja a gyümölcspép kupakját. A férjem délután elviszi kicsit hintázni, hogy dolgozhassak, ehelyett még inkább magamba süppedek. Szanaszét cikáznak a gondolataim, hallgatom, ahogy dorombol a hűtőgép, nedves kajáért nyávog a macska, erről eszembe jut, mi mindent felejtettem el tegnap a boltból, és igazából takarítani kéne, amíg üres a lakás. Inkább nem csinálok semmit, piszmogok egy darabig a laptoppal, aztán ülök és várok. A kánikula ugyan jó ürügy a tétlenségre, de másról lehet szó, azt várom, mikor múlik már el végre ez a nyúlós, makacs rosszkedv.

Altatás közben jövök rá hirtelen, miért kapaszkodik belém ennyire erőteljesen, mit sugall az a nyilallás gyomortájon. A megszokott mozdulatokkal ringatom a fiamat, ő átöleli a nyakamat, érzem, ahogy elernyed a kis (több mint 10 kilós) teste, és elfog az ilyenkor obligát édes, boldog érzés, ami egyfelől maga a szeretet, ugye, másfelől egyfajta letagadhatatlan megkönnyebbülés, hogy hamarosan átveszi felette az álom az irányítást, és én lerakhatom végre az ágyába.

De egyszer le kell majd tennem örökre, nem akar majd a nyakamban lógni, a saját útját járja, ami jóval rögösebb és fájdalmasabb is lehet, mint ahogy most, az idill pillanataiban elképzelem. A bácsinak is volt anyukája, és nem valószínű, hogy hőkollapszusba álmodta egy elit sétálóutca kövére betegen, lesoványodva, fél lábbal már abban a világban, honnét nem tér meg utazó. Kiskoromban azt képzeltem, a régi valóság fekete-fehér, azok a helyek pedig, ahol épp nem vagyok, nem is léteznek, különösen akkor nem, ha ott valami rossz történik, például eltűnik egy cica, vagy szomorú lesz egy kislány. Szorosabban fogom a babát, hirtelen már nem lesz annyira fontos, hogy elaludjon és megszabaduljak tőle. Beköszön az ablakon az öreg este, az utcalámpák noiros fénye átveszi a naptól a stafétát, én meg ringatok egy alvó gyereket, és a napló utolsó során gondolkodom. Azt hiszem, ez lesz az.

És hogyan tudsz jó anya maradni válság idején, például váláskor? Galériánkból kiderül!