Megjelent az ÉVA magazin legfrissebb, őszi lapszáma, központban az OTTHONNAL! Ha kíváncsi vagy, hol szerezheted be, kattints IDE! ITT pedig online is megvásárolhatod!

Az interjú elejét a magazinban találod!

– Gyerekként, a sok csúfolás közepette, mi jelentette neked a hátországot?

– Apukám bölcsessége és anyukám főztje. Édesapám négydiplomás ember, harminc évig dolgozott a BRFK kötelékében, mellette filozófia és matematika szakos egyetemi tanár. Gyakorló buddhista. Nagyon bölcs. Már gyerekkoromban sokat mesélt arról, hogyan őrizhetem meg a belső nyugalmam, miként lehet ebben az őrületben épelméjűnek maradni, elcsendesedni, kívülről figyelni magam. Azt is már egészen korán segített felismerni, hogy mennyire fontos a tudás: mindig azt tanította, hogy egy embert sok mindentől megfoszthatnak, az otthonától, a pénzétől, akár a családjától is. A tudást, a tapasztalatot viszont nem veheti el senki. Anyukámtól pedig az otthon melegét kaptam, a fantasztikus ételeket. Bárhol laktunk is, egy nap alatt igazi otthont varázsolt bármilyen lakásból. De sokat tanultam tőle a szívósságról és a kitartásról is: a jég hátán is megél. Három gyereket nevelt fel, a szülőhazájától távol, segítség nélkül. Az a sztereotípia él az emberek fejében az ázsiai nőkről, hogy csendesek, visszafogottak, szerények és alázatosak. Hát ő nagyon nem ilyen. Rendkívül erős személyiség, ámulattal néztem mindig, hogy mindent kézben tud tartani, hogy soha nem roppan össze, hanem csak megy előre. Szerencsére a húgommal mi is ilyenek vagyunk, összerakunk egyedül egy IKEA-s szekrénysort, ha kell. Én szerelem például otthon a bojlert is. Nem vagyok rosszban a szerszámokkal, sok mindent képes vagyok egyedül is megcsinálni, és csak végszükség esetén kérek segítséget. Nem érzem magam ettől kevésbé nőnek. Szeretném a lányomnak is átadni ezt: hogy bárhol éljen majd a világban, bármi történjen is vele, meg tudja oldani a helyzeteket és ne függjön senkitől.

– Igazi multikulturális család vagytok: a férjed Molnár Ferenc Caramel, a gyermekeitek, Szofi és Miron felmenői között vannak vietnámiak, kambodzsaiak és romák is. Nem tartottál tőle, hogy őket is annyi bántás éri majd a származásuk miatt, amennyi neked jutott?

– Már az első pozitív terhességi tesztnél eldöntöttem, hogy akárhány gyerekem szülessen is, mindannyian magán oktatási intézményekbe fognak járni, bármi áron. Ha kell, hát majd nem eszem. Azt éreztem, ez az egyetlen módja annak, hogy biztosan megvédhessem őket attól, amit én átéltem. Nem tudok más nevelésébe beleszólni, nem tudom megváltoztatni mások gondolkodását. De azért küzdhetek, hogy olyan közösségekben nőjenek fel, ahol garantáltan hasonló elvek uralkodnak, mint amiket mi otthon is vallunk: ahol mindegy, hogy ki honnan jött, milyen a bőrszíne vagy épp a szexuális identitása, mert a nap végén csak az számít, hogy milyen emberként töltötte el a napját. Miron még csak kétéves, Szofi viszont már tizenegy, és szerencsére megengedhetjük magunknak, hogy magániskolába járjon, ahol nagyon nemzetközi a csapat, magyar és külföldi gyerekek egyformán vannak a barátai között. De sok olyan kisgyerekkel is találkozik, akik állami intézményekbe járnak, és soha nem érte még semmilyen atrocitás a származása miatt. Mintha ez a generáció már sokkal nyitottabb lenne… Fontos számunkra a férjemmel, hogy Szofi már most megismerje a történeteinket és tudja, honnan jöttek a szülei, hogyan viszonyulnak a világon a roma emberekhez, milyen sztereotípiákkal kell megküzdeniük. Tisztában kell lennie azzal, mi minden tartozik az ő csomagjához. Járt már például azon a cigánytelepen is, ahol az apja felnőtt. Csodálatos, hogy mennyire elfogadó és érdeklődő: imádja az összes részét, a magyart, az ázsiait, a romát. Mindegyiket pozitívumként éli meg. Tagadhatatlan, hogy mi egy burokban élünk, és nem tudom, nincs tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy milyenek az állapotok ma egy állami általános iskolában. De olyan sokat változott a világ, olyan nagy figyelmet kap ma már az, hogy ne bántsuk a különböző kisebbségeket, és olyan színes etnikumú hellyé vált Magyarország, hogy biztos vagyok benne: a mai szülők nagy része beszélgetett már a gyerekével arról, hogy mi a baj a rasszizmussal.

– Tartjátok a mindennapokban a roma vagy a vietnámi hagyományokat?

– Én mindig is főként az ételeken keresztül kapcsolódtam az ázsiai származásomhoz, sajnos a vietnámi nyelvet nem beszélem tökéletesen. Máig próbálok minél több dolgot ellesni a konyhában anyukámtól, hogy aztán ezeket majd mind továbbadhassam a gyerekeimnek is. A férjem nem tartja a roma szokásokat, de ő már gyerekként is különcnek számított: rendszeresen kiközösítették például a telepen a gyerekek azért, mert szerintük kényesen beszélt, ami azt jelentette, hogy választékosan és illedelmesen fejezte ki magát. Mindig magányos lovas volt, kifinomult és szuverén. Mondják, hogy az emberek gyakran olyan párt vonzanak be, akinek hasonló traumái vannak. Ránk ez nagyon igaz. Rengeteg közös dolog van bennünk, a múltunkban.

– Máig előfordul, hogy kaptok rasszista megjegyzéseket?

– A férjemet iszonyatosan tisztelik a romák és a magyarok is: kivívta magának az elismerést a munkásságával, a magatartásával, az egész lényével. Nem szokták őt bántani, és mióta felnőttem, engem is elkerültek az ilyen típusú beszólások. Nemrég azonban kicsit hangosabban is véleményt formáltunk közéleti kérdésekben. Azóta rendszeresen kapunk olyan kommenteket, hogy ha nem tetszik valami, takarodjunk vissza oda, ahonnan jöttünk. Elküldtek bennünket a fenébe – Ferit egyenesen vissza Indiába…

A teljes interjút és a folytatást az ÉVA magazin 2025-ös őszi lapszámában olvashatod, ide kattintva pedig be is szerezheted!