A társadalmi normák, a médiából áradó idealizált képek, valamint a saját gyerekkorunkból hozott minták egyaránt felnagyítják ezeket az elvárásokat magunkkal szemben. Mit tegyünk ebben a „kilátástalan” szituációban?

Változtass a belső hangon

A bennünk belső hang gyakran a maximalizmust támogatja: hajlamosak vagyunk arra, hogy mindig másoknak az érdekeit, közben saját szükségleteinket háttérbe szorítjuk és a hibázás vagy a pihenés lehetősége gyakran bűntudattal párosul. A tökéletesség illúziója pedig nemcsak irreális, hanem rendkívül káros is: könnyen vezethet szorongáshoz, állandó elégedetlenséghez, sőt, hosszabb távon akár kiégéshez is. Ez a gondolkodásmód hosszú távon kimerítő, és aláássa az önbizalmunkat. Ezért fontos, hogy tudatosítsuk: nem kell minden szerepünkben egyformán tökéletesnek lennünk.

Az elvárások forrásai

Az elvárásoknak kettő forrása van: az amit magadtól vársz el, és amit tőled várnak el a körülötted lévők – legyen az a munkahely, család, de akár barátok is.

Külső nyomás

Az Instagramon és Pinteresten látható hibátlan reggelik, mindig mosolygós gyerekek és makulátlan nappalik mind azt a benyomást keltik, hogy a jó anya mindig rendezett, türelmes és kreatív. A nők gyakran érzik úgy: bűnt követnek el, ha saját igényeiket előtérbe helyezik, mert az önfeláldozás lett az anyaság egyik mércéje. Az idealizált képek és elvárások könnyen beépülnek a mindennapjainkba, és szinte észrevétlenül válhatnak belőlük belső kényszerek. Egy idő után már nem is kell külső visszajelzés ahhoz, hogy bűntudatot érezzünk – elég egy összehasonlítás valakivel, akit sosem láttunk hibázni.

Belső elvárások

A saját magunkkal szembeni mérce gyakran szigorúbb: hajlamosak vagyunk másoknak kedvesebbek lenni, mint saját magunknak, és a hibázást nehezebben toleráljuk. Nőként ösztönösen gondoskodunk másokról, de önmagunkkal szemben kritikusak tudunk lenni. Ez a belső kritikus hang – amely azt suttogja, hogy „nem csináltál eleget", „nem voltál elég türelmes” vagy „nem voltál eléggé jelen” – sokszor naponta jelentkezik.

Míg mások hibáit könnyedén megbocsátjuk, saját tökéletlenségeinket gyakran súlyos ítéletekkel kezeljük. Ennek a belső monológnak a hosszú távú hatása nemcsak érzelmileg terhelő, de torz képet is adhat önmagunkról. Ezért is kulcsfontosságú a tudatos önelfogadás és az együttérzés saját magunk felé. Meg kell tanulnunk úgy beszélni magunkhoz, ahogyan egy kedves ismerősünkhöz: bátorítva, megértéssel és elfogadással.

Hogyan hat ránk ez a kettősség?

Mentális következmények

Az állandó feszültség és a „nem vagyok elég jó” érzése számos tanulmány szerint szorongáshoz és kiégéshez vezethet, különösen akkor, ha nincs lehetőségünk rendszeres feltöltődésre. A napi megfelelési kényszer, az állandó készenlét, és az, hogy mások elvárásait próbáljuk előtérbe helyezni a saját szükségleteink helyett, hosszú távon komoly mentális következményekkel járhat. Ez a fajta gondolkodás belső szorongást, állandó önvizsgálatot és gyakori önostorozást szül, amely meggátolja a valódi regenerálódást. A folyamatos stressz és a túlterheltség idővel testi tünetek formájában is jelentkezhet: alvászavar, ingerlékenység, energiahiány.

Kapcsolatokra gyakorolt hatás

A túl magas elvárások nemcsak önmagunkkal, hanem szeretteinkkel való kapcsolatainkban is érvényesülnek: türelmetlenség, elhidegülés és kommunikációs akadályok alakulhatnak ki. A folyamatos belső feszültség, amit a tökéletesség hajszolása okoz, gyakran másokra vetül: egy hirtelen megemelt hang, egy elmaradt ölelés vagy egy félbeszakított mondat is jelezheti, hogy túl nagy teher nehezedik ránk.

Amikor a saját értékünket kizárólag a teljesítményeinken keresztül mérjük, akkor az empátia és az őszinte kapcsolódás is nehezebbé válik. Az anyák gyakran éreznek elszigeteltséget még a legközelebbi kapcsolataikban is, mert nem merik megmutatni sebezhetőségüket, fáradtságukat. Ez a fajta „belső zártság” hosszú távon megnehezíti a kapcsolati intimitás fenntartását, mivel a másik fél is elbizonytalanodik: nem tudja, hogyan segítsen, vagy mi zajlik bennünk.

Hogyan vess véget?

Tudatos önreflexió

A tudatos önreflexióval megszünteted a probléma gyökerét. Ez egy olyan belső munka, amely során ránézünk saját döntéseink és érzéseink mögöttes motivációira. Ez segít megkülönböztetni, hogy mi az, amit valóban mi akarunk, és mi az, amit csupán a külvilág – a társadalom, a család, vagy akár a barátaink.

E folyamat során gyakran felszínre kerülnek olyan igények vagy vágyak, amelyeket régóta elnyomtunk magunkban, mert „nem fért bele” az anyaság, a munka vagy a kapcsolatok keretei közé. Egy egyszerű naplóírás, vagy akár egy séta közbeni magunkkal folytatott párbeszéd is elindíthatja ezt a tisztázó folyamatot.

Fontos, hogy ne ítélkezzünk magunk felett: az önreflexió célja nem az, hogy „jobbak legyünk”, hanem hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz. Ezt a folyamatot gyakran segíti egy támogató beszélgetés valakivel, aki meghallgat ítélet nélkül – egy barát, egy terapeuta, vagy akár egy másik édesanya, aki hasonló dilemmákkal küzd.

Egy kis kilépés a mókuskerékből

Egy jó kis szabadidős program ami kiszakít a szürke hétköznapokból mindig egy hatásos megoldást nyújt. Egyeseknek a kora reggeli séta, egy csöndes kávézás barátokkal egy pont ilyen felszabadító érzést adhat. Akár egy közösen, vagy egyedüli festés is rendkívül ki tud téged kapcsolni a flow élménnyel. Nem kell rendelkezned semmilyen tehetséggel sem, ha egy élményfestés keretében festesz. Jó lehet ezen kívül még egy hétvégi kiruccanás, de az igazi merészeknek egy teljesen céltalan buszozás is! Az ilyen apró, mégis személyes élmények segíthetnek visszatalálni önmagunkhoz, és újraértékelni, mi az, ami valóban fontos számunkra.

Mi a tanulság?

Nem kell minden szerepben tökéletesnek lennünk – elég, ha jelen vagyunk, és figyelünk magunkra is. A belső hang áthangolható, az elvárások újratárgyalhatók, és a „kellene” helyett választhatjuk azt is, ami valóban táplál minket. Adjunk időt és teret magunknak arra, hogy megértsük, kik vagyunk, mire vágyunk, és mi az, ami nekünk ad – mert csak így tudunk másoknak is igazán adni.