Szeptember 10. – Tegyünk együtt az öngyilkosság ellen!

A halálra vágyó ember valójában nem meghalni akar, csak a fájdalomból keres kiutat. A végzetes tett a legtöbbször nem hirtelen ötlettől vezérelt, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Az öngyilkossági gondolat és a cselekedet között napok, sőt, hetek is eltelhetnek. Ekkor a bajban lévő ember segélykiáltásokat ad, például a viselkedésével.

A megelőzés kulcsa a figyelem. A szeptember 10-i öngyilkosság-megelőzés világnapja arra emlékeztet, hogy a támogatás és az empátia életet menthet. A nyílt, ítélkezésmentes beszélgetés, a lelki segítségnyújtó vonalak felajánlása, és a feltétel nélküli szeretet mind segíthetnek. Ne feledd: a te szavad, a te figyelmed is számít!

Az öngyilkosság figyelmeztető jelei

Az öngyilkossági gondolatokkal küzdő emberek ritkán cselekednek hirtelen, impulzívan. A végzetes tettet gyakran figyelmeztető jelek előzik meg, amelyeket a környezetében élők időben észrevehetnek. Ezek a jelek lehetnek verbálisak – mint például a „jobb lenne, ha nem lennék” vagy a „nem sokáig leszek már itt” mondatok –, vagy magatartásbeli változások, mint a korábbi hobbik feladása, a társas kapcsolatok megszakítása, vagy éppen az alkohol- és drogfogyasztás megnövekedése.

A bajban lévők sokszor érzelmi elszigetelődést is mutatnak, lehangoltak, ingerlékenyek, vagy éppen teljesen „érzéketlenné” válnak a környezetük iránt. A legfontosabb, hogy ezeket a jeleket komolyan vegyük, és ne féljünk cselekedni. A nyílt kommunikáció, azaz a rákérdezés, hogy „Gondoltál-e már arra, hogy véget vess az életednek?” nem fogja az illetőt öngyilkosságra késztetni. Épp ellenkezőleg, a segítségnyújtás és a támogatás felajánlása megmutatja, hogy valaki törődik vele. A szakemberhez fordulás, a telefonos lelkisegély-szolgálatok elérése, valamint a támogató, ítélkezésmentes légkör biztosítása életet menthet.

Fontos azonban kiemelni, hogy nem minden esetben felismerhető az, ha valaki az öngyilkosságot fontolgatja.

Vannak, akik csendes öngyilkosságra készülnek, és nem mutatják ki a fájdalmukat. Ez a jelenség különösen veszélyes, mert a környezet teljesen tudatlan marad a probléma súlyosságáról. Az érintettek gyakran társadalmilag aktívak maradnak, leplezik fájdalmukat, és nem adnak segélykiáltást – szégyellik magukat, nem akarnak panaszkodni, másokat terhelni érzéseikkel.

Az öngyilkosság túlélői

Az öngyilkosság túlélőinek azokat a hozzátartozókat, közeli barátokat tekintjük, akik hátramaradtak. Az ő veszteségük az egyik legtraumatikusabb veszteség, amit kiváltképp nehéz feldolgozni. Nem egy baleset, nem a magas életkor, nem egy betegség okozta gyászukat. Az egyik pillanatban ott volt az adott személy, a másikban pedig már nincs. A “szokásos” gyászfolyamat sokkal intenzívebben zajlik le bennük, erőteljesebben váltakozik a sokk, a harag, a szomorúság, a tehetetlenség, az üresség, a szégyen érzése esetükben. A túlélők gyakran bűntudatot éreznek, hogy nem tudták megakadályozni a tragédiát, de fontos tudatosítani magukban, hogy ez nem az ő hibájuk, nem felelősek szerettük haláláért. Ez azonban borzasztó nehéz lehet…

A túlélők számára a legnehezebb feladatok közé tartozik a "miértekre" való racionális válaszok keresése, ami gyakran reménytelen, mivel az öngyilkosságot elkövető személy tettét sokszor nem lehet logikusan megérteni, és legtöbbször sosem kapják meg a válaszokat. Az öngyilkosság túlélőinek támogatása rendkívül fontos, hiszen a statisztikák szerint köreikben megnő az öngyilkosságok száma. Esetükben a nyílt kommunikáció, az érzésekről való beszélgetés (főleg a szintén érintett túlélőkkel), a naplóírás vagy esetleg a szakemberhez való fordulás elengedhetetlen a történtek egészséges feldolgozására.

Káros tévhitek az öngyilkosságról

Az öngyilkossággal kapcsolatban számos tévhit kering a köztudatban, amelyek a társadalmi megbélyegzést erősítik, valamint gátolják a segítségkérést. Ezeknek a tévhiteknek az eloszlatása szó szerint életmentő is lehet…

Galériánkban az öngyilkossággal kapcsolatos legnagyobb tévhiteket cáfoljuk meg!