Ez a cikk először az ÉVA magazin 2018-as decemberi lapszámában jelent meg „Hónaljszőr és társai” címmel.

Nyugdíj előtt álló volt kolléganőm gyakran szóba került a munkahelyi kávézáskor. Meglehetősen régimódi, fura ruhákban járt – ezt még a kora miatt elnézték volna neki a többiek. Az azonban már főbenjáró bűnnek számított, hogy nyáron, ha épp hevesen gesztikulált és felemelte a karját, az ujjatlan blúza alól hónaljszőrzet fittyent elő. Nem borosta, hanem érintetlen, hosszú, fekete bozót. Az „igénytelen” még csak a legenyhébb jelző volt, amit a munkatársak a háta mögött ráragasztottak. Gyakran felemlegették a „higiéniát” is, pedig az idősödő hölgy nem volt sem piszkos, sem testszagú. Mégis, azok alapján, ahogy beszéltek róla, mintha kiiratkozott volna az emberi lények sorából. Ekkor gondolkoztam el ezen először: vajon miért számít a természetes női test undorítónak, miközben a természetes férfitest elfogadott?

A SZŐRÖS NŐ FÉRFI?

Feltűnt már neked, hogy a borotva- és epilátorreklámokban a női modellek a csupasz bőrükön alkalmazzák a hirdetett termékeket? Szőr egy szál se! A férfiborotva-reklámok viszont már nem ilyen szemérmesek: azokban gyakran láthatjuk a borostát, amitől a szereplő elégedetten megszabadul. Pedig fent is hagyhatná. Írjuk csak be a „borosta” szót a keresőbe: „jellegzetesen férfias külsőt kölcsönöz”, „slankítja az arcot”, „helyes srácból embert, jóképű gyerekből legendát csinál” – áll mindjárt az első találatokban. Az már csak hab a tortán, hogy tőlünk nyugatabbra egyre több férfi az érettebb, tiszteletre méltóbb, férfiasabb külső érdekében – nem viccelek! – szakállbeültetésre vállalkozik. Képzeljük csak el, hogy a váltakozó trendek közepette egyszer megérjük, hogy a szőrös női láb divatosnak, szexinek, a nőiesség csúcsának fog számítani!

Erre egyrészt azért kicsi az esély, mert a férfiasságnak mindig is több elfogadott formája volt és van a jól fésült üzletembertől az izgalmas rosszfiúig, de a nőknek sokkal kisebb mozgásterük adódik a nőiességük kifejezéséhez. Sokáig az angyal-szajha sztereotípiába szorultunk, és ráadásul, akárhogy nézzük is, mindkettő szőrtelen. A testszőrzet másrészt a bestialitással és az agresszióval társul, ami csak férfiak számára megengedett. A szőrös férfi egy típust testesít meg a sok közül, a szőrös nő viszont nemes egyszerűséggel pária. Vagy pasi. Néhány évvel ezelőtt egy gyantázó eszközöket gyártó nagyvállalat azzal próbálta eladni a termékét, hogy a férfivá változás rémével ijesztgette a szőrtelenítést elhanyagoló nőket – rájátszva a férfiak undorára is a női testszőrzettel szemben. A mackós férfi mellett ébredő megrémült fiúról szóló reklám párja egy olyan képsor volt, amelyben egy balesetet szenvedő nőről a mentőautóban levágják a nadrágot, és amikor előbukkan a lába, férfivá változik. Szóval még vészhelyzetben is amiatt aggódjunk, hogy a sokat látott orvos vagy ápoló undorodni fog a testünktől! A szpotokat a felháborodás miatt visszavonták, de már az is beszédes, hogy egyáltalán a nyilvánosság elé kerülhettek.

Ezek után kissé kevésnek tűnik azzal intézni el a témát, hogy „én azért szőrtelenítek, mert így érzem jól magam”. Ezt nem is kétlem, hiszen én, a „szőrös lábú feminista” (ez a sztereotípia sem véletlenül alakult ki!) is jobban érzem magam szőrtelen lábbal. A kérdés, hogy miért ívódott ennyire mélyen belénk a csupaszság elvárása, hogy sokan (én ugyan nem) még fájdalmaknak is hajlandók kitenni magukat? Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez önkéntes választás, hiszen a szőrtelenítést a természetes megjelenéssel szemben nagyságrendekkel elfogadottabb „választani”.

AZ IDEÁLIS TEST

Egyáltalán, mióta van ez velünk? Ha a művészettörténethez fordulunk, láthatjuk, hogy a női aktokról már az ókori Görögországban is hiányzik a szeméremszőrzet (és minden egyéb testszőrzet). Ezt azzal szokás magyarázni, hogy a kor szobrászai az ideális testet igyekeztek megmintázni. A reneszánsz követte ezt a tendenciát, csakhogy – gondoljunk például Michelangelo Dávidjára – a férfiaktokról nem spórolták le a szőrzetet. A 17–19. században aztán a csupasz vulva ürügyet szolgáltatott a meztelen test ábrázolhatóságára és nézhetőségére, mivel az aktot (látszólag) a fantázia, a mítosz, egyben a tisztaság, emelkedettség birodalmába távolította. Goyát a Meztelen Maya című kép miatt (pedig csak utalásszerűen festett némi pihét a fekvő nőalakra) az inkvizíció perbe fogta. (Végül elengedték, de követelték, hogy öltöztesse fel a modellt – a művész inkább külön képet festett a Ruhás Mayáról.)

Courbet A világ eredete című festménye még nagyobb botrányt kavart. Állítólag sok néző csak nehezen jött rá, mit ábrázol az alkotás, hiszen akkoriban (és ez legalább az 1970-es évekig így maradt) erkölcsös nő nem nézte meg a saját nemi szervét, és lehetőleg csak sötétben szexelt a férjével. A valóság ábrázolása az orvosi könyvekre szorítkozott. Egy másik legenda szerint John Ruskin, Viktória-korabeli angol esztéta azért nem volt hajlandó elhálni a (később emiatt felbontott) házasságát, mert a nászéjszaka előtt csak műalkotásokon szemlélt meztelen nőket, és nem tudta magát túltenni a női testszőrzet látványán.

Pedig az 1920-as évekig csak az arcon megjelenő szőrzet ellen kínáltak a patikusok és a „kozmetikai intézetek” „szőrvesztő” kenőcsöket – és ez a probléma a nőknek csak igen kis részét érintette. A hosszú szoknya, hosszú ujjú, nyakig zárt blúzok korában nem merült fel a test szőrtelenítése, ezen csak az első világháború utáni divat változtatott a rövid szoknyáival és az ujjatlan, lenge ruháival. A magazinok hirdetései azonban – tudjuk meg Christine Hope 1982-es tanulmányából – ekkor is inkább a hónalj lecsupaszítását szorgalmazták, immár nem csak egy kisebbséget megszólítva.

A trend hazánkat sem kerülte el: például a Délmagyarország napilapban már 1936-ban (!) találunk végleges („elektrolitikus”) szőrtelenítést kínáló hirdetést is. A nejlonharisnya és a modern fürdőruha térnyerésével a lábra is kiterjedt a figyelem, noha ekkor, mivel jellemzően a táncosnők és színésznők alkalmazták, még tartotta magát az a sztereotípia, hogy a szőrtelenítés a könnyűvérű nők szokása. A láb- és hónalj-szőrtelenítés terjedését így is csak a hippikorszak állította meg rövid időre – a mainstream társadalomból kivonuló kommunákban, anarchisták, squatterek között ma is gyakori, hogy a normákkal való szembehelyezkedés erre is kitér. Férfi ismerősöm csodálkozva mesélte, hogy egy hasonló, londoni közösségben vagy tizenöt év után újra látott (egy pataknál való közös fürdőzés alkalmával) természetes állapotában meghagyott női nemi szervet.

MÁR A GYEREKEK IS

Számos feminista szerző gondolja úgy, hogy a modern szépségnormák az elnyomás új formái: Naomi Wolf például arról értekezik A szépség kultusza előszavában, hogy lehet ugyan, hogy a nők jogokat vívtak ki maguknak és kiszabadultak az otthon falai közül, cserébe azonban hosszú órákat és tetemes összegeket fordíthatnak a szalonképesnek minősülő megjelenés elérésére, hogy addig se a társadalomban elfoglalt helyzetükön gondolkodjanak. Sandra Lee Bartky meglátása szerint a nők a szocializációjuk során azt sajátítják el, hogy a testük (ellentétben a férfiak testével) a maga természetes állapotában gusztustalan, büdös és taszító, és egy sor beavatkozással kell rajta változtatni ahhoz, hogy vállalható legyen.

A szőrtelenség elvárásának erősödése talán kétségbeesett ellenreakció a nemi egyenlőség növekedésére: ha már a nők „befurakodtak” a korábban férfiklubként üzemelő társadalmi terekbe (egyetem, tudomány, vállalati vezetés, parlament stb.), legalább fordítsanak kellő energiát a különbözőségük hangsúlyozására. És ne legyenek túl fenyegetők sem: a fent idézett Hope szerint a csupaszság normává emelésének célja a nők érettségének elleplezése, a nők gyermekivé lefokozása. (Írta ezt a tudós akkor, amikor a szeméremszőrzet eltávolítása még nem is jött divatba!) Ha ilyen ingerek áradnak a médiából, csodálkozunk-e, ha a gyerekek körében a testsúly és a fehérneműfazon mellett a testszőrzet is visszatérő tárgya az iskolai piszkálódásoknak? A szülők most már (és ez még akár a mi gyerekkorunkban is elképzelhetetlen volt) azon kénytelenek tanakodni, hogy 11-12 éves kislányuknak engedjék-e a szőrtelenítést. A gyerekek nem maguktól találják ki, hogy ez szükséges. 2010-ben egy népszerű női online portálon „Madonna tini lánya olyan szőrös, mint az anyja” címmel találtam gonoszkodó cikket, amely az akkor mindössze 13 éves (!) Lourdes-on kérte számon, hogy miért nem keres fel egy kozmetikust.

SZŐR A VÖRÖS SZŐNYEGEN

A rákövetkező években egyre több sztár kezdett kikelni a szőrtelenítés normája ellen. Sophia Loren egyébként már az ötvenes években villantott hónaljszőrt, noha a színésznők már akkor is lázasan borotváltak. Patti Smith karrierjének sem ártott, hogy a hetvenes években egyik lemezborítóján önfeledten felemeli a karját, felfedve borotválatlan hónalját. Julia Roberts 1999-ben a Sztárom a párom bemutatóján csillogó vörös ruhában és szőrös hónaljjal integetett a rajongóknak. 2011-ben Lady Gaga ezt is fokozta, és a hónaljszőrzetét a hajával harmonizáló kékre festette. Ezeket persze nevezhetjük egyéni lázadásoknak, a közösségi média azonban új lendületet adott a természetes női test felvállalásának.

Az Instagramon mintegy húszezren követik egy Sonia nevű lány Bodyhairmovement nevű csatornáját, ahol a láb- és hónaljszőr mellett hasi és – a talán ezeknél is nagyobb tabunak számító – bimbóudvari szőrt is láthatunk a feltöltött fotókon. A Tumblr-en egy 16 éves belga lány, Adéle Labo „a hercegnők szőrösek” hashtaget indított útjára (#lesprincessesontdespoils), és nem tántorították el a gyűlölködő kommentek sem. (A svéd Arvida Byströmöt, aki szőrös lábbal szerepelt egy reklámfilmben, nemi erőszakkal is megfenyegették!) Közben újabb sztárok (például Miley Cyrus) ragadtatták magukat hasonló lépésre, aminek meg is lett az eredménye: a brit Mintel piackutató intézet kimutatta, hogy 2013-ban a 16–24 éves nők 95 százaléka távolította el a „nemkívánatos” szőrt a testéről, 2016-ra azonban ez az arány 77 százalékra esett vissza. A motivációk közt a szépségkultusz elutasítása mellett az is szerepet játszhat, hogy sokaknak az átlagnál több kellemetlenséget okoz a szőrtelenítés, így különösen felszabadító érzés, hogy megszabadulhatnak a procedúrától.

Persze ez az út sem könnyű, a több évtizedes szocializációval magunkévá tett ízlést nem lehet csak úgy levetkőzni. „Pfúj, nekem biztos nem kéne ilyen nő” – fintorog sok férfi kommentelő. Ők csak a lényeget nem értik: ezek a nők éppen a megfelelési törekvésekkel hagynak fel. A testükhöz való viszonyukat radikálisan átalakítják – kiiktatják a beépített cenzort –, és a legutolsó dolog, ami érdekli őket, hogy random férfiaknak tetszenek-e.