Kikelet, napfény, újrakezdés: magyar versek a tavaszról

Itt a március, beköszönt a kurta tavasz szelíd napfénnyel és madárdallal, amit mindannyian a legjobban szeretünk. A költészet ilyenkor is él és élni akar, a felpezsdülés, a szívgyorsulás, az élménykereső lendület időszakában. Tavalyi válogatásunk után újra előszedtünk tavaszköszöntő költeményeket klasszikus és kortárs költőinktől vegyesen: van itt szerelem, emlékezés, újjászületés, de az árnyak: háború, depresszió, veszteség úgyszintén.
József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Balla Zsófia: Eső, szivárvány
Bár északi szél fúj még és hűvös a fű -
már vidoran néz le a Nap,
s mintha belőle csorogna a Földre,
széttöredezik, szétfoly a foltos arany.
Sok idegen és szilárd napdarab
világol úton-útfelen.
Még az éjben is fénylenek
a pitypang csillagok: sok borzas, kicsi, sünfejű.
Mi mind, kik itt ázunk az úton ővelük
az Istenség levált darabjaként, örülhetünk:
az égi híd pillére földig ér.
A teremtmények minden szenvedése, mint
az összerogyott gravitáció,
csak tűhegynyi anyag, amely kilőtt
golyóként robban majd világgá.
A szivárvány jele hazug, boldog, ledér.
S alatta mi, egy nagy, vizes tavasz
rigója, férge, csigája, dió-
fája, esője, Zsófija vagyunk.
Egy üveg pirosló sombefőtt
az évnek asztalán, amelyet elhagyunk.