Bár sajnos nem újkeletű a probléma, korábban is voltak olyan kisbabák, akiket szüleik nem akartak vagy tudtak hazavinni, ezért kórházban ragadtak életük első hónapjaiban, de tavaly nyár végére szomorúan magasra kúszott a csecsemőosztályokon tengődő kicsik száma. Mint korábbi cikkünkben írtunk róla, a kórházban hagyott csecsemőkön hamar jelentkeznek a hospitalizáció tünetei: nem sírnak például, mert tudják, hogy úgysem tud senki foglalkozni velük. Sokszor nemcsak szociálisan, hanem a mozgásfejlődés terén is elmaradásokat mutatnak, hiszen a nap nagy részét a kiságyban kénytelenek tölteni. Jobb esetben az osztályon dolgozók vagy önkéntesek igyekeznek megadni számukra az egyik legfontosabb alapvető szükségletet, az emberi érintést és a szeretetet, de beszámolók alapján előfordul, hogy a „senki gyerekeivel“ durván vagy közönyösen bánnak.

„A kórházban többször voltam szemtanúja annak, hogy durván etették a babákat”

Éva maga is láthatta, mit élnek át a kórházban hagyott csecsemők. Tavaly nyáron kapták meg a végleges határozatot a férjével, hogy alkalmasak az örökbefogadásra, és 3 hónap múlva érkezett is az értesítés, hogy van egy négyhónapos gyermek, akinek szülőket keresnek. Amikor bementek hozzá a kórházba, azonnal érezték a szeretetet és a kötődést. „Ő a szívünkben született meg, ennek így kellett lennie, de nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan fog történni. Amikor bementünk hozzá a kórházba, fel kellett venni egy védőruhát, maszkot a fertőzésveszély miatt. Egyből megfogta az ujjamat és nem engedte el. Nagyon pici volt és nem volt jó állapotban. Iszonyú karikásak voltak a szemei, láttam rajta, hogy beteg. Visszamaradt egy súlyosabb felsőlégúti megbetegedése is, ami ráment a fülére, hónapokig tartott, mire kikezeltük belőle” – mesélte az SOS Gyermekfalvak kampányában.

A betegség mellett pedig más traumákat is át kellett élnie a picinek élete első hónapjaiban. „A kórházban többször voltam szemtanúja annak, hogy durván etették a babákat. Amikor meg akartuk simogatni, megijedt, elhúzta a fejét. Mostanra már nem ijedezik és behozta a korának megfelelő fejlődési szinteket, de nagyon el volt csúszva” – mondja Éva. A pici 4 hónapot töltött a kórházban és 4 hónap telt el otthon, mire elmúltak a hospitalizáció következményei. „Munkás időszak volt ez a négy hónap. Nagyon sokat beszélgetek vele, elmondom neki, mi történt aznap, mit adok neki enni, sokat sétálunk, énekelünk, mesét olvasunk, játszunk, nagyon sokat ölelgetjük, puszilgatjuk. Már nem húzódik el, engedi. Biztosan rossz lesz neki, amikor tudatosul benne, hogy egyszer lemondtak róla, de úgy akarjuk nevelni, hogy ne érezze ezt tragédiának, mert el kell fogadni, hogy így alakult, és hogy végül milyen jó élete lett.”

Ki volt számolva a tápszer és a pelenka is

Elza egy hetet töltött be a koraszülött osztályon, miután váratlan hívást kapott a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálattól, és döbbenten szembesült vele, mennyi kisbabát hagynak magára a kórházakban. Nyaralásból csomagolt ki, mikor a csörgött a telefonja, hogy van egy öthetes, koraszülött kislány, akiről lemondott az anyuka, és talán éppen rájuk vár. Már másnap utaztak hozzá, és miután találkoztak a TEGYESZ ügyintézőivel és alaposan átbeszélték a 11 oldalas kórházi zárójelentést, bemehettek a kislányhoz. „Csak a kislány volt ott, feküdt egy babafészekbe rakva, körülötte a kis textil rácsvédők, és nagyon cukin fel volt öltöztetve, mintha azt akarták, volna, hogy beleszeressünk ebbe a gyerekbe” – idézte fel Elza, és őszintén elmondta azt is, hogy nehezen dolgozta fel a váratlanul jött anyaságot, hiszen korábban azt mondták még 2-3 év el fog telni, mire ők következnek az örökbefogadók listáján.

Egyik nap még Horvátországban nyaralt, két nappal később pedig már anyaként kellett gondoskodnia egy koraszülöttről. Nem csak a kislánya volt magára hagyva, több hasonló sorsú babát látott a kórházban. „Volt egy nagyon pici kisfiú, aki csak enni kelt föl, sosem láttam ébren. Annyira sajnáltam, nem jött senki látogatni őt egy hétig, amíg én ott voltam. Mondták, hogy nagyon ritkák itt a látogatók, nem jött egy anya sem, amíg ott voltam, hogy ebédidőben megetesse a gyereket, vagy napközben ott legyen.” Elza furcsállotta azt is, hogy miért eszik minden baba látszólag olyan mohón, hogy az orrukból folyt a tej – aztán összerakta a puzzle-darabkákat. Egyrészt nem a piciknek való, lassú folyású cumisüveget adtak nekik, nem a nagyobbaknak valót, hogy minél gyorsabban végezzenek velük. A picik mégsem „reklamáltak”, hiába küzdöttek a szájukba ömlő tejjel, mert az etetéskor vették őket egyedül kézbe, tehát a nap folyamán egyedül ez jelentette számukra az emberi kapcsolódást. A tápszert a tejkonyháról küldték fel, mindenkinek ki volt mérve az adagja, ha többet ettek volna, akkor maradt a keserves sírás vagy a cukrozott fekete teát kínálták. Ugyanígy a pelusok is ki voltak számolva: akivel nem volt benn szülő, annak megvolt, hogy mennyit kaphat egy nap. Fürdetés? Kiskád és kedves dalok helyett gyorsan, egymás után fürdették a babákat a csap alatt.

„Én hazahoztam volna legszívesebben azt a bántalmazott kisfiút is”

Fontos kiemelni, hogy vannak olyan kórházak, ahol tényleg mindent igyekeznek megadni az ott hagyott babák számára. Szilvia, aki egy kisfiút fogadott örökbe, hálásan gondol vissza a kórházi dolgozókra: „A nővérek is nagyon szuperek voltak vele, csak pozitív dolgokat tudok mondani róluk. Ahányszor bementünk, a kisfiunk szinte mindig ölben volt, meg a többi babát is mindig felvették, ha sírtak, babusgatták őket, etették, gondozták, játszottak velük. Pedig más babák is voltak egyedül. Hárman voltak a mi szobánkban, mindhárman nehéz körülmények közül jöttek. Az egyiküket végül a nagymama vitte haza, mert az anyuka kiskorú volt és megszökött. Volt egy féléves kicsi, aki azért volt ott, mert össze-vissza verték otthon, úgy hozták be, róla aztán le is mondtak és örökbe adható lett. Én hazahoztam volna legszívesebben azt a bántalmazott kisfiút is.”

Szilviáék kisfia nyugodt, mosolygós baba, aki szépen fejlődik. Ehhez minden bizonnyal hozzájárul, hogy többi sorstársával szemben ő viszonylag hamar került örökbefogadó családba, így nem jelentkezett nála a hospitalizáció. „Már a fénykép alapján úgy éreztük, hogy ő a mi kisfiunk. A kisfiú is rögtön ránk mosolygott, megnyugodott. Olyan, mintha ide született volna.
Annyit lehettünk bent nála, amennyit akartunk, volt egy papírunk, hogy bármikor látogathatjuk, ott lehetünk egész nap.”

Elkeveredett anyakönyvi kivonat miatt nem láthatták hónapokig a babájukat

Szilviáéknak csak pár napot kellett várniuk a papírmunka miatt, hogy hazavihessék kisfiukat, Rékáéknak viszont egy adminisztrációs hiányosság – vagy mondjuk ki, hiba – miatt fél évet. „Ő volt az első baba, akivel felhívtak. Bementünk a kórházba, megnéztük a kicsit, és a férjem meg én is ugyanazt éreztük: ez a gyerek a miénk, hozzánk tartozik, mi vagyunk a családja. Felvettem a karomba, megetethettem, pelenkázhattam.” Ezután viszont hónapokig nem láthatták újra, látszólag banális ok miatt, a kicsinek ugyanis nem volt meg az anyakönyvi kivonata. Ennek híján viszont nem volt hazaadható, sőt gyámi engedélyt sem kaphatott a látogatásra. Döbbenetes, hogy több mint fél évig senkinek nem tűnt fel a rendszerben, hogy egy gyermeknek nincs anyakönyvi kivonata, mintha nem is létezett volna. Sokáig ment a huza-vona, Rékáék kaptak új engedélyt, de az végül mégsem felelt meg valamiért, majd elhalálozott az ügyintéző, és megakadt az egész folyamat.

Összesen 4 hónapig nem láthatták a kisfiút, akit már a családjuk részének tartottak, a papírmunka miatt viszont mégsem lehetett az. Mire végül elkezdhettek ismerkedni egymással, a baba elmúlt féléves, közel 7 hónapot töltött egyedül, és ez az idő nem múlt el nyomtalanul. „ A mozgásában, a szocializálódásában, mindenben érezzük, hogy hónapokig kórházban élt. Nem fordul át, nem kúszik, nem mászik, idegenekkel a szemkontaktust nem tartja. Voltunk neurológusnál, azt mondták, fogyatékosságot nem látnak, a mozgásával viszont baj van. De nem csoda, hónapokig egy kis utazóágyban feküdt” – mesélte Réka. Kisfiának nemcsak a mozgást, hanem az emberi kapcsolatokat is tanulnia kell, hogy a közömbösség helyett megismerje a bizalmat, amiben eddig nem volt része. Normál esetben minden gyermek úgy jön világra, hogy megvan benne az ősbizalom a szülei, a családja felé, de a kórházból örökbe fogadott csecsemőknek meg kell tanulniuk bízni. Bízni, hogy örökre jó helyen lesznek.

Forrás: SOS Gyermekfalvak

Korábbi galériánkban olyan hírességeket gyűjtöttünk össze, akiket nem vér szerinti szüleik neveltek fel: