Ez a cikk az ÉVA Magazin 2023-as Advent különszámában jelent meg először „A napkeleti bölcsek" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Nem hárman voltak, és nem királyok

Kezdjük a lényeggel: semmi sem úgy van. Nem hárman voltak, és nem királyok, habár az igaz, hogy hoztak ajándékot, és a csillagászok gyanakszanak rá, hogy a sokat emlegetett lángos csillag sem teljes kitaláció. Bár arról már megoszlanak a vélemények, hogy akkor viszont micsoda. Ami kevés bizonyíték található a létezésükre, az Máté evangéliumában szerepel, vagyis az első század vége felé jegyezték le. Nagyjából tizenkét mondat szól róluk összesen. Eszerint az érkezők bölcsek voltak, keletről jöttek, a zsidók újszülött királyát keresték, és véletlenül elkotyogták mindezt Heródesnek, Júdea királyának, aki erre meglehetősen radikális módszerekkel próbálta elejét venni egy esetleges trónkövetelő felnövekedésének – akit ez a részlet kiemelten érdekel, az a betlehemi gyerekgyilkosságoknak nézzen utána. Máté azt is tudni véli, hogy az érkezők azt tették, amit azóta is mindenki tesz, aki újszülötthöz megy látogatóba: ajándékot vittek, ők pedig történetesen aranyat, tömjént, mirhát. És kész.

A rövid leírás egészen kevés információt tartalmaz, az összes rájuk vonatkozó további részletet bibliatudósoknak, misztikusoknak és reneszánsz művészeknek köszönhetjük. Kellett még ezer év, mire mindenki biztosra vette, hogy a keletről érkezők hármasban jöttek – korábban felmerült a magányos utazó, a hét- és a tizenkét fős csoport gondolata is –, foglalkozásukra nézve pedig vagy királyok voltak, vagy csillagászok, esetleg mágusok.

Az első elméletgyártók Máté leírásának megfelelően, amely szerint „napkeletről jövének”, arra tippeltek, hogy perzsák voltak, de mivel ebben a történetben semmi sem csupán önmagát jelenti, hanem egyúttal szimbolikus is, inkább arra szavaztak, hogy a háromszemélyes társaság a három ismert kontinenst képviselte: egy európai, egy ázsiai és egy afrikai – vagyis az egész világ – érkezett a gyéren megvilágított kis istállóba; bár olyan értelmezések is születtek, amely szerint a három vendég a három életkort, a fiatalt, az érettet és az aggastyánt szimbolizálta. Nevet és vele személyiséget is ekkoriban kaptak.

Kik ők, és honnan jöttek?

Ezek szerint ezt a részletet sem tekinthetjük történelmi ténynek: ahogy soha nem sikerült pontosan megállapítani, hogy melyik országból származnak, úgy ilyen nevű királyok nyomát sem találják a kutatók abban a korszakban. A középkori ábrázolásokon általában a legidősebb térdel a legközelebb a kisdedhez, ő hoz aranyat (az a legértékesebb az ajándékok közül), és a művészettörténészek egyetértenek abban, hogy az arany Jézus királyságának a szimbóluma. A középkorú látogató tömjénje, amelyet valaha az illata kedvéért égettek, az égőáldozatot, ezzel együtt az imát, és Jézus isteni eredetét szimbolizálja.

És a szerecsen király? Már a 10. században megjelentek azok a kommentárok, amelyek szerint az egyik bölcs Afrikából indulhatott útnak. Az első igazi tekintély, aki ezt le is írta, Northumbriában volt szerzetes, az utókor tiszteletre méltó Béda néven emlékszik rá, és valószínűleg életében nem találkozott fekete bőrszínű emberrel.

A festők talán hasonló okokból egészen a 15. századig vártak a fekete király ábrázolásával, akkortól kezdve viszont egyre többen átvették egymástól ezt a gondolatot, amely úgy száz év alatt szinte általánossá vált. A reneszánsz idején Baltazár már egymaga képviselte Afrika népét a művészetben, azután sok, főleg portugál és spanyol hajó kezdte járni a világot, Európa távoli tájakkal üzletelt, és beindult a rabszolga-kereskedelem, úgyhogy a fekete bőrszín gondolata is természetesebb lett. Egyre többen hallottak arról, hogy többféle ember létezik, többféle bőrszínnel. Montaigne a 16. században már leírta, hogy a bolygónk sokféle szokása és hite egyformán elfogadható; egy fél évszázaddal később pedig Shakespeare-nél megjelent az első fekete főszereplő: Othello.

Akkor pedig miért ne lehetett volna a bibliai történet fontos szereplője egy afrikai király? Dürer, Mantegna és az idősebb Bruegel azt felelte a kérdésre, hogy lehet, és feketének festette az egyik bölcset, Botticelli viszont kitartott a három fehér király mellett: mindenki maga döntötte el, kivéve az a mester, akit a mecénásai köteleztek rá, hogy a három bölcs arca őket, az adományozókat ábrázolja – a Mediciek például, amikor megfestették a témát, ezt a megoldást várták el. Általában Baltazár a legfiatalabb, az, aki a mirhát hozza – ám ez az anyag sem olyan egzotikus, mint első hallásra gondolnánk.

A balzsamfa ránézésre inkább bokor, vagy olyan, mint egy kis növésű fűz, és a gyantája a mirha: a régi rómaiak olívaolajjal elkeverve kozmetikumként kenték az arcukra meg a hajukra, és sok helyen máig füstölőt és gyógyszert gyártanak belőle. Az egyházatyák szerint a mirha a megváltói küldetés, az elkerülhetetlen kereszthalál szimbóluma. De ne higgyük, hogy ma mindenre a tudomány válaszol, régen pedig mindenben csupán metaforákat láttak.

Égi jelenségek

Már a 13. század csillagászaiban felmerült, hogy Máté a három királyt vezető égi jelről szólva igazából egy szupernovát, egy üstököst vagy egy különleges bolygóegyüttállást emlegethetett. A meteorelméletet gyorsan kizárhatjuk: a légkörbe bejutó, felizzó, elégő égi törmeléket nem követhették volna a királyok heteken át – az a jelenség általában sokkal gyorsabban eltűnik az égről. De a mai tudásunk szerint a szupernovaelmélet sem tűnik túlságosan meggyőzőnek: különféle civilizációk több ezer éve dokumentálják a kihunyó csillagok utolsó nagy robbanását – ha időszámításunk kezdetén sor került volna egy ilyenre, annak valószínűleg több forrásban is marad írásos nyoma. Jézus születéséhez legközelebb i. sz. 185-ben fordult elő hasonló, kínai csillagászok dokumentálták is, és mai kollégáik utólag alátámasztották a megfigyeléseik pontosságát.

Az 1970-es évek óta sokan gondolják, hogy egy üstökös suhanhatott végig az égen: és tény, ami tény, a kínai udvari csillagászok i. e. 5-ben feljegyeztek egy olyan égi jelenséget, amely a leírása alapján eléggé üstökösgyanús: csak az a furcsa, hogy a három napkeleti bölcs a megváltó születésének bizonyítékát látta benne, miközben ezt a látványt az összes kortársuk egy közelgő világvége jelének tekintette volna. És mi a helyzet a nagy konjunkcióval? Az asztrológusok kedvencével, amikor a Jupiter és a Szaturnusz olyan közel kerül egymáshoz az égen, hogy szinte egy fényes csillagnak látszanak? A nagy együttállás – akárcsak legutóbb, 2020 decemberében – i. e. 3-ban is bekövetkezett, és vagy egy évig tartott. Jó pár kutató szerint ez a bibliai szöveg magyarázata. Hogy csak egyetlen szaktekintélyre hivatkozzunk: Kepler János egész könyvet szentelt a kérdésnek, és emellett tette le a voksát.

Aki a saját szemével szeretne meggyőződni arról, hogy valószínűleg hogyan festett az égi csoda, amely az újszülött Jézushoz vezette első látogatóit, az írja fel már most: 2080. március 15-én ne felejtsen felnézni az égre, mert akkor meg fog ismétlődni a nagy konjunkció.

És mi történt a három bölccsel a látogatásuk után?

Jó lenne tudni – de ahogy a mesék ködéből előlépnek, úgy ott is tűnnek el: igazából csupán egyetlen fontos pillanatra kerülnek a reflektorfénybe. A világ persze a mellékszereplők sorsára is kíváncsi, úgyhogy született néhány bizonytalan válasz: lehet, hogy Szent Tamás apostol mindhármukat püspökké emelte, mások szerint megtértek, maguk is sikeres térítők lettek, és bejárták a világot. Arról is szólnak legendák, hogy egyszerre haltak meg, és egy sírba temették el őket. Ahol csupán átmeneti nyugalomra leltek, mert 326- ban Szent Heléna rátalált a sírjukra, és a háromkirályok csontjai először Konstantinápolyba, majd onnan Milánóba kerültek. A várost a 12. században Barbarossa Frigyes német-római császár elfoglalta, földig rombolta, és mert a hűtőmágnes még nem volt feltalálva, a szentek csontjait vitte magával emlékül. Így kerültek a szent ereklyék a kölni katedrálisba: ma is ott pihennek a nekik épített szentélyben, egy aranyozott hármas szarkofágban, és azóta is vonzzák a zarándokokat. Köln város címerébe pedig berajzoltak három koronát.

Sokféleképpen emlékszünk rájuk, de az biztos, hogy emlékszünk rájuk! Magyarországon talán egy huszadik századi költő idézte meg őket a legszebben: ahogy előtte olyan sokan, ő is a maga korának szereplőivé tette a bölcseket. Így az ő játékos képzeletében főtt kolbászt evő parasztemberek lettek a vándorok, és talán azóta is azzal a naiv, szeretetteli tekintettel a legjobb rájuk nézni, amivel József Attila látta őket. Kedves három királyok, jó éjszakát kívánok!