Jakabos Zsuzsanna: „vagy abbahagyod, vagy keresel egy új értelmet annak, amit csinálsz”

Borítókép: Jakabos Zsuzsanna: „vagy abbahagyod, vagy keresel egy új értelmet annak, amit csinálsz” Forrás: Ajkai Dávid
2024 júniusában Jakabos Zsuzsanna nem mindennapi rekorddal írta be magát az úszók Európa-bajnokságának közel százéves történetébe: Belgrádban a tizenegyedik alkalommal állt rajthoz a kontinens legjobbjainak versenyén. Senki nem indult még ennyiszer Eb-n. Zsu nyolcévesen kötött életre szóló barátságot a medencével, s több mint húsz éve úszik versenyszerűen. Nehéz volna összeszámolni, hány nemzetközi versenyen képviselte már hazánkat. Megéri a sok lemondás? Miből tud erőt meríteni a legnehezebb pillanatokban? Miért nem annyira egyértelmű, hogy mi számít a legjobb eredménynek? Mi vár rá az úszás után? Ilyen és hasonló kérdésekről beszélgettünk.

November 15-től már megvásárolható a 2024-es téli Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is!

Egész évben olvasnivaló! ÉVA magazin 4 lapszámos nyomtatott előfizetés most ALL ACCESS ajándék digitális archívum hozzáféréssel a korábbi Éva lapszámokhoz.

– 2004 óta a párizsi volt az első olyan olimpia, ahol nem szerepeltél. Milyen érzésed van ezzel kapcsolatban?

– Valószínűleg meglepő lesz, amit mondani fogok: ha megkérdeznéd, melyik a kedvenc olimpiám, azt válaszolnám, hogy a párizsi. Ez volt az első, amit kívülről láttam. Sydney-ből még alig emlékszem valamire, tizenegy éves voltam. Aztán jött Athén, Peking, London, Rio de Janeiro és Tokió – mindegyiken versenyzőként voltam jelen, ami egy egészen másfajta megélés. Olyankor magadra figyelsz, arra koncentrálsz, hogy a legjobban kell teljesítened. Szájhagyomány útján terjed a hír, ha van egy újabb magyar érem, de nincs idő izgulni egymásért vagy örülni a másik sikerének. A párizsi olimpia alatt döbbentem rá, hogy kívülről ez mennyivel izgalmasabb. Egy darabig azt gondoltam, úgysem nézem majd a közvetítéseket, mert rosszul fog esni, hogy nem vagyok ott. De ennek a legkisebb nyoma sem volt, elképesztően élveztem, hogy szurkolhatok a magyar csapatnak.

– Nagyon kevésen múlt, hogy nem mentél Párizsba: a belgrádi Európa-bajnokságon 200 méter pillangón. Szinte felfoghatatlan, hogy mennyire közel voltál. Hogyan élted ezt meg?

– Nehéz kifejezni, hogy valóban mennyire kicsin múlt – tapsolni sem tudunk ennyi idő alatt. Fél napig bánkódtam, furcsa érzés volt, hogy akkor ez azt jelenti, augusztus helyett már júniusban vége van a nyárnak, és nincs több verseny. De tiszta volt a lelkiismeretem, mert beletettem mindent, amit tudtam. Úgy éreztem, biztosan van valami oka az egésznek, amit még nem értek; ha ennyire kevéssel maradtam le, akkor ennek így kellett lennie. Összességében Belgrád nagyon pozitív élmény volt, egy tized ide vagy oda, mert nagyon jól ment az úszás, két másodperccel jobb eredményem lett, mint tavaly. Nincs ez mindig így, van, hogy egy versenyen nem érzem a vizet, de ott mosolyogva úsztam még a levezetőt is. Pedig az nagyon unalmas és mindenki utálja. Minden egyes méter örömet okozott, és ilyet már hosszú évek óta nem éreztem. Ez a flow a csúcs, amit sportolóként elérhetsz, és nem gyakran volt benne részem.

Forrás: Ajkai Dávid

Kabát, BOSS/Van Graaf,

fürdőruha, ZAUMI Swimwear,

csizma, Kazar Studio,

fülbevaló, W.KRUK,

gyűrűk, Zsu sajátjai

– Húsz éve versenyzel, nem könnyű összeszámolni a dobogós helyezéseidet. Emlékszel rá, mikor tett a legboldogabbá az úszás?

– Vannak olyan pillanatok, amelyek mélyen belém ivódtak, de ezek nem feltétlenül a versenyekhez kötődnek. Sokkal inkább edzésekhez, amikor a kemény munka, a küszködés közben képes voltam kívülről látni magam, és ráeszmélni, hogy amit csinálok, az a világ legjobb munkája. Volt például egy győri edzés, ami nagyon megmaradt. Még nem épült fel az Aqua Sportközpont, és megengedték, hogy bemehessünk a strandra edzeni a 9 órai nyitás előtt. Nyár volt, szombat kora reggel, és valahogy az előző napról ott maradt még a DJ, szólt a zene. Én pedig egyedül úsztam abban a százéves medencében, és hiába volt kemény az edzés, azt éreztem, hogy megérkeztem, hogy ennél többet én nem akarhatok az élettől.

– Hogyan indult a kapcsolatod a medencével?

– Apukám testnevelő tanár volt, de nyaranta vízitúra-vezetőként dolgozott, anyu és én pedig elkísértük, ez volt nekünk a nyaralás. Hajóban nőttem fel, 14 hónapos korom óta minden nyáron vízen voltam, nagyon szerettem. Kutyaúszásban hamar fenn is tudtam maradni a víz felszínén, de akárhányszor próbáltak medencében úszni tanítani, begyulladt a fülem. Már nyolc voltam, amikor megpróbáltunk egy másik uszodát, hátha a vízzel van a baj. Ott találkoztam dr. Petrov Anatolij edzővel, akinél aztán 12 évig úsztam. Ő javasolta, hogy használjak füldugót, ami ma már egyértelműnek tűnhet, de akkoriban még nagy újdonság volt. Kilencévesen küldött először versenyre, emlékszem, apukám nagyon meg is lepődött ezen, mert abban a hitben élt, hogy a gyerek nem tud úszni.

Forrás: Ajkai Dávid

Top, Misha/Treasure Budapest,

nadrág, IRO/Treasure Budapest,

fülbevaló, W.KRUK,

gyűrűk, Zsu sajátjai

– Érezted úgy a húsz év alatt, hogy nem éri meg az a sok áldozat, amit nap mint nap meghozol sportolóként?

– Nagyjából 18–19 évesen jött el az első belefásulásom. Tényleg ezt akarom csinálni, úszni faltól falig? Akkor mentem a második olimpiámra, voltak eredményeim, és még így is felmerültek bennem kételyek. Ilyenkor két dolog közül választhatsz: vagy abbahagyod, vagy keresel egy új értelmet annak, amit csinálsz. Én az utóbbit választottam mindig: próbáltam új perspektívákat keresni, kísérletezni olyan dolgokkal, amiktől talán még jobb lehetek. Sokszor ez persze nehéz, az úszás nagyon monoton sport, ráadásul minden évben ugyanazok az edzőtáborok és versenyek követik egymást, könnyű belefásulni – folyamatosan törekedni kell rá, hogy izgalmassá tegyük. Nem csak én hoztam egyébként áldozatokat: a szüleimtől hatalmas támogatást kaptam. Mindketten atléták voltak, szerették volna, ha valamit én is sportolok, de nem erőltették rám a saját sportágukat. Apukám tizenkét éven keresztül vitt 5:30-ra az uszodába, ami azt jelentette, hogy ő kelt 4:20-kor, engem keltett 4:40-kor, beültünk a kocsiba és mentünk – este pedig, az iskola és a délutáni edzés után jött értem, hogy minél hamarabb hazaérjek.

Ötödik osztályos koromban iskolát váltottam azért, hogy közelebb legyen az uszodához, és könnyebben járhassak edzeni. Egy évvel később napi három edzésem volt. Már akkor rengeteg energiát beletettem én is és a szüleim is, pedig még nem tudtam, hogy ezt az egészet miért csinálom, mi az értelme. Nem az a kislány voltam, aki azért úszott vagy edzett, hogy aztán majd a versenyeken jól szerepeljen. Egyszerűen csak szerettem az uszodába járni, tetszett a közeg és volt sikerélményem is. 14 éves koromban aztán kijutottam az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválra, Párizsba. Először kaptunk nemzetiszín melegítőt, nekünk szólt a magyar himnusz. Egy évvel később részt vettem életem első felnőtt Európa-bajnokságán. Még ifikorú voltam, de kijutottam, mert megúsztam a szintidőt. Ez a két verseny hozta meg bennem az elhatározást, hogy én az úszásért mindent hajlandó vagyok feláldozni.

Hallgasd meg a Testkép podcast adását, ahol Jakabos Zsuzsanna volt a vendég!