Mi volt gyermekkorod legmeghatározóbb mondata?

Kettő ilyen mondatra is emlékszem: „Ebben a családban édes Fiam nincs enyém, tiéd, övé.” Ez a mondat hangzott el például akkor is, amikor anyukám kölcsönkérte a zsebpénzemet és én nem akartam odaadni, mondván, az az én tulajdonom, én rendelkezek vele. Abban az évben már nem kaptam több zsebpénzt, én pedig megtanultam a leckét.

A másik a „mi nem vagyunk középszerűek” mondat volt. Ennek szellemében nem vihettem haza az iskolából csak ötöst vagy egyest. Az utóbbit elfogadták, mert rossz napja mindenkinek lehet – nekem is-, de mivel jó eszű gyereknek tartottak, ki kellett hoznom magamból a maximumot és abba a középszerűség, a kettes, hármas vagy a négyes nem fért bele.

Ez alapján úgy gondolom, egyenes út vezetett a maximalizmushoz.

Őszintén szólva én magam sem tudom, hogy a maximalizmusom a neveltetésemből vagy inkább a személyiségemből fakad. Szerintem mindkettőnek van benne szerepe. A fiútestvérem hozzám hasonlóan maximalista, de tőlem eltérően soha nem szorongott a teljesítménye miatt. Pedig egy családban nevelkedtünk, ugyanazok a nevelési elvek, szabályok vonatkoztak mindkettőnkre, mégis más típusú felnőtt vált belőlünk.

Milyen volt a gyermekkorod és milyen típusú gyerek voltál?

A nyolcvanas években nagyon más világot éltünk, más volt a rendszer. Ma minden a gyerekek körül forog. A szülők többsége amiatt szorong, hogy mindent tökéletesen csináljon. Az én gyerekkoromban ez nem volt divat. Nem válogattak nekünk hónapokig, évekig óvodát, iskolát, mentünk a lakóhelyünkhöz legközelebb eső intézménybe és a felnőttek szavát nem kérdőjelezhettük meg – egyébként érdekes módon, ez eszünkbe sem jutott-.

Cserfes kislány voltam, ezért mindenki azt gondolta, könnyen szerzek barátokat. Bár látszólag nyitott, jól kommunikáló gyerek voltam, csak nagyon keveseket engedtem közel magamhoz, mindig sokan voltak körülöttem, de kevés igazi barátom volt és meglepő módon nagyon szerettem egyedül lenni. Amikor lehetőségem adódott, olvastam, elmerültem egy könyvben és alig vártam, hogy éjszakánként a paplan alatt olvashassak.

Kamaszkoromra aztán kialakult egy baráti köröm, és ez a kis társaság a mai napig az életem része. Az Apáczai Csere János Gimnáziumban egy nagyon határozott szellemiségbe kerül az ember. Olyan nevekkel kerültem kapcsolatba, mint pl. Bereményi Géza, aki szintén Apáczais diák volt, és lehetőséget biztosított többek között arra, hogy a Katona József színházban egy-egy darab után beszélgessünk vele és Cseh Tamással. Kötetlenül. 16-17 évesen ez komoly hatással van a személyiségfejlődésre. A rendszerváltás ideje volt ez és nagyon tetszett, hogy egyre több gondolkodó ember vállalhatta fel és oszthatta meg szabadon a gondolatait.

A szüleid megkérdezték a véleményed? Volt például döntési jogod, beleszólásod a fontos dolgokba?

Nem, de ezt én nem éltem meg hátrányként, egyszerűen abban a korban ez volt a magától értetődő. A mai napig, ha édesanyám itt van velünk és én megkérdezem Danit – a fiamat-, hogy mit szeretne ebédelni, soha nem érti, miért kérdezgetem, számára az a természetes, hogy a gyerek azt eszi, ami van. És bár tőlem gyerekként nem kérték ki, de megtanították elmondani a véleményemet.

Elhatároztad, hogy te majd mindent másként csinálsz, mint a szüleid?

Hát persze, de most, 15 év távlatából olykor kicsit elbizonytalanodom, hogy jól csinálom-e. És bár a szüleim katonás, kemény szülők voltak, azt nagyon fontos kihangsúlyoznom, hogy egyáltalán nem érzem magam rosszul a neveltetésem miatt. Mert a sok szabály és elvárás mellett nagy szeretettel vettek körbe.

Azt viszont nem tudom, hogy tudatosan mentem-e ellen a szülői mintának vagy egyszerűen csak követtem a megváltozott nevelési irányokat, esetleg alapból is sokkal elfogadóbb vagyok. Az viszont biztos, hogy én már nem gondolom azt, hogy a gyerekem a tulajdonom, szerintem ő egy független individuum, akinek szüksége van korlátokra - amelyek egyben fontos kapaszkodóként funkcionálnak - de miután kijelöltem a szabályrendszert, azon belül azt csinálhat, amit akar. Ezzel ellentétben én gyerekkoromban a szabályrendszeren belül is szabályokat kaptam. Talán ez a legnagyobb különbség a két nevelési mód – az enyém és a szüleimé- között. Ám hogy melyik jobb és sikeresebb, én sem tudom rá a választ és lehet, hogy csak évtizedek múlva derül majd ki.

Rugalmasság, jó problémamegoldó képesség, gyors reakcióidő, kiváló kommunikációs készség– szerintem ezek most az igazán értékes és előrevivő képességek, és arra nagyon odafigyelek, hogy Dani ezeket elsajátítsa.

Szerinted mi ma a legfontosabb és a legnélkülözhetetlenebb képesség egy nő számára, aki sikeres szeretne lenni?

Hosszan tudnék beszélni önbizalomról, önismeretről, bátorságról, kitartásról, elhivatottságról és vak szorgalomról, de első helyen mégis a biztos angol nyelvtudást említeném. Enélkül nem tudod elhelyezni és megmutatni magad a világban. De szakmailag azért is nagyon fontos, mert a legtöbb tartalom kizárólag angolul hozzáférhető. Abba az irányba haladunk, hogy nemzetiségtől függetlenül az angol a közös nyelv, a kommunikáció legfőbb eszköze.

A másik fontos képesség, hogy merjünk megszólalni, megmutatni önmagunkat és kiállni önmagunkért. Ehhez persze lényeges az is, hogy legyen jó az önismeretünk, legyünk tisztában az értékeinkkel és fejlesszük a kevésbé kedvező adottságainkat.

Ezzel, mármint a nagy plénum elé kiállással, ha jól tudom, neked is meggyűlt a bajod. Hogyan győzted le végül a félelmed és álltál ki a színpadra előadást tartani?

Senki nem gondolta volna rólam, hogy halálosan rettegek a nyilvános szerepléstől és valahogy mindig sikerült is megúsznom. Nagyon erős megfelelni vágyás volt bennem. Tökéletes akartam lenni és mivel akkor még úgy gondoltam, nem tudnám úgy csinálni, hogy az 150 %-os legyen, inkább nem is kezdtem bele.

Aztán eljött az a pillanat, amikor éreztem, hogy nem mondhatok nemet. Egy számomra érzelmileg is fontos személy kérte a közreműködésemet és akkor tudtam, ezt most muszáj megugranom, még ha bele is halok. Miután elvállaltam a felkérést, már nem volt visszaút.

2018. október 4. sorsfordító nappá vált számomra és szerencsére nem rossz értelemben. 300 fő előtt meséltem el, hogyan lettem a Sláger Rádió kereskedelmi és marketingigazgatója, majd a TV2 kommunikációs igazgatójából független kommunikációs tanácsadó, 2004-től pedig az első hazai menedzsmentcég alapítótulajdonos-vezetője. Az első néhány perc teljesen kiesett, csak az maradt meg bennem, hogy a nézők, akiknek a fények miatt csak a fejük körvonalát láttam, bólogatnak. Ez egyfajta hullámzás érzetét keltette bennem, amitől megnyugodtam. Valahogy elkezdtem jól érezni magam, elmúlt a szorongásom.

A visszajelzések hatására megfogalmazódott bennem, hogy ha az én tapasztalatrendszerem ennyi embernek használ, akkor én ezt csinálni akarom. Úgy éreztem, nem csak átléptem önmagam korlátain, de fergeteges energiák szabadultak fel bennem, amiből sikerült a közönségemnek is átadnom valamennyit.

Mit tapasztalsz, a követőidnek mik a legnagyobb félelmeik és miben várnak segítséget?

Nagyon sok kérdést kaptam az előadásokon ülő nőktől szakmai, vállalati kommunikációval, márkapozicionálással kapcsolatban. Számtalan olyan dologról faggattak, amihez értek. Így jött az ötlet, hogy majd az Instagramon válaszolok heti egy órában a kérdésekre, azóta minden hétfő reggel ezzel indítom a hetet. Mindig kiválasztok 10 kérdést, amiről azt gondolom, hogy szélesebb kört érinthet, és azokat megválaszolom. Az, hogy konkrét szakmai kérdésekben lehet valakihez fordulni anélkül, hogy tanácsadót, coachot vagy bárkit fizetni kellene, sokat segít az embereknek. Ez az egész egyfajta kölcsönhatássá vált: én adok, de a sok-sok visszajelzéstől közben annyira töltődöm, hogy újra tudok adni.

Azt látom, hogy a leggyakrabban előkerülő probléma az önbizalomhiány.

A beszélgetések során mindig előkerül a munka-magánélet balansz kérdése is valamint az időmenedzsment, és azt tapasztalom, hogy ez főként a nőket nyomasztja nagyon.

Neked hogyan sikerül egyensúlyt teremteni, fenntartani a balanszot a munkád és a magánéleted között?

Először is van egy nagyon komoly időbeosztási rendszerem, amiben nincsenek üresjáratok, minden egyes percet igyekszem kihasználni. Vállalom azt is, hogy ellenszenvessé válok, ha valaki csak úgy, cél nélkül hív kávézni és én visszautasítom. „Miért, nem lehet veled csak úgy inni egy kávét?”–hangzik ilyenkor a kérdés. Hát, mert nem. Nem tudok csak úgy kávézgatni. És nem azért mert nagyképű vagyok, vagy ki, ha nem én, hanem azért, mert valóban nincs rá időm. Nem szeretem a haszontalanul töltött időt, az üresjáratokat.

A munkám abszolút prioritást élvez – természetesen a családom után- ám e kettő mellé már nem sok minden fér bele a napjaimba. A barátaim tudják is ezt rólam, ezért a szűkebb baráti körben fix programjaink vannak. Egyikük tanított meg arra, hogy sok évre előre írjam be azokat a programokat, amik valóban fontosak: így kerültek be például a szerda esti közös baráti vacsorák, mint elmozdíthatatlan események a határidőnaplómba. Megtanultam, hogy ami nincs bent a naptáramban, az nem is létezik, pontosabban nem történik meg, ami pedig bent van, az olyan, mint a szentírás.

Az én titkom a tervezés, ami alapján másoknak úgy tűnhet, feltaláltam a spanyolviaszt és 24 órából többet tudok csinálni. A másik nagyon fontos dolog, ami nélkül ez a rendszer nem működhetne, az a családom hozzáállása. Támogatjuk egymást és elfogadjuk, hogy mindannyiunknak vannak fontos projektjei. Van közös családi naptárunk, amibe mindenki beírja a programjait, így tudjuk egymás idejét tiszteletben tartani.

Ebben a feszes munkatempóban jut időd önmagadra?

Hát persze, méghozzá úgy, hogy az énidőm is be van írva a naptárba: ez hetente háromszor másfél órát jelent és nincs kőbe vésve, hogy mit csinálok ebben az időintervallumban. Van, amikor találkozom a barátnőmmel és csak csacsogunk, van, amikor zenét hallgatok vagy olvasok, de ide van beütemezve a fodrász, a kozmetikus és a manikűrös is.

Mi volt életed legnagyobb emberi és szakmai kihívása?

Szakmailag leginkább az, hogy nagyon fiatalon csöppentem bele a média világába. Számomra nem az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy nő vagyok, hanem az, hogy fiatal. Többet kellett letennem az asztalra és jobban kellett teljesítenem ahhoz, hogy elfogadjanak és hiteles legyek szakmailag.

És meg kellett tanulnom azt is, hogy a siker bizony elmagányosít. Mert amint sikeres leszel valamiben, megjelennek az irigyek, a rosszakarók. Sok kis lélekhalál kellett ahhoz, hogy ezt felismerjem és kezelni tudjam.

Milyen sztereotípiákkal találkoztál? Miket vágtak a fejedhez leggyakrabban?

A leggyakrabban azt kaptam meg, hogy a kövér ember nem lehet sikeres, a kövér nő nem szerethető. Testsúllyal kapcsolatos sztereotípiákkal napi szinten találkoztam, de megtanultam kezelni és ezért tudok most segíteni olyanoknak, akik ugyanezzel küzdenek.

Az utóbbi egy évben nagyon sokat fogytál. Egy interjúban meséltél róla, hogy egy félrediagnosztizált pajzsmirigy betegség miatt híztál meg sok évvel ezelőtt és most a téves diagnózis felismerése és a valódi probléma kiderítése indított el a fogyás útján.

Mindenki azt gondolja, hogy én a gyerekszülésben vagy utána híztam meg, de ez nem így van. Egy munkahelyváltást követően három hónap alatt híztam közel 30 kilót anélkül, hogy bármi változott volna az életmódomban. Először fel sem fogtam, hogy mi történik velem és az orvosok sem igazán tudták. A kétezres évek elején az endokrinológia még gyerekcipőben járt, és én is azt a diagnózist kaptam, amit akkoriban sokan mások, hogy pajzsmirigy alulműködésem van. A kezelésem pedig abból állt, hogy kéthavonta megjelentem az orvosnál, ő megnézte a leleteimet és kevesebb vagy több hormont írt fel.

Sokszor voltam padlón, legelkeseredettebb pillanataimban még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben, de rájöttem, muszáj megpróbálnom elfogadni önmagam. Olyan emberekből merítettem erőt és inspirációt, akik a duciságukkal együtt gyönyörűek, szexisek, boldogok és rendkívül sikeresek. Ha ezekre a nőkre nézel, nem azt látod, hogy sajnálni kellene őket a testsúlyuk miatt, hanem azt, hogy ők igazi végzet asszonyai tele erővel és büszkeséggel.

Azt gondolom, szép utat jártam be az önelfogadásban. És ez nem egyenlő a belenyugvással. Mert az, hogy elfogadod és megszereted önmagad nem azt jelenti, hogy életed végéig duci szeretnél maradni, hanem azt a felismerést és belső hitet, hogy a sikereid, a szerethetőséged és a milyenséged nem a testsúlyodtól függ.

Az elszántság, hogy lefogyjak, végig ott volt bennem és olykor sikerült is, de olyan áron, hogy mindent megvontam magamtól: kizárólag salátát ettem, vizet ittam és minden áldott nap két órát edzettem. 2016-ban így tudtam leadni 40 kilót. És közben minden éjjel azt álmodtam, hogy eszem. Megkeseredtem, mindig fáradt és éhes voltam és úgy éreztem, az egész életem merő küzdelem. Aztán egyszer csak jött a felismerés: Így biztosan nem szeretnék élni.

Aztán a pandémia idején az akkor megismert körzeti orvosunk tett egy megjegyzést arra vonatkozóan, hogy miért kell ekkorának lenni. Nem bántón, inkább őszinte érdeklődéssel tette mindezt és én azt válaszoltam, hogy mondja meg, mit csináljak és én megcsinálom. Annyit kötöttem csak ki, hogy nem vágatom ki se a gyomromat, se a bélszakaszom egy részét, egyébként bármire hajlandó vagyok. Kért egy kis időt, majd felhívott, hogy közölje a diagnózist: tényleg beteg a pajzsmirigyem, de nem az a probléma, amivel eddig kezeltek. Így kezdtük el a közös munkát, és idővel így kezdett el apadni a kilóim száma is. Pont egy éve kezdtem el az új kezelést és jelenleg 25 kiló mínusznál járok.

Van mantrád?

Két fő mantrám van. Az egyik: „Az nem létezik, hogy nem találom meg a megoldást. Az nem létezik, hogy nem tudom megcsinálni, csak azért is megmutatom.”

A másik. „Az álmaimmal kapcsolatban nem kötök kompromisszumot.”

Mi jelent számodra igazi elégedettséget, boldogságot?

Amikor együtt a család – a férjem, a fiam, Marci (a „fogadott” fiam), a két kutyánk- sütögetünk kint a teraszon és megjelennek a barátaink. Szeretem a klasszikus értelemben vett háztartásvezetést és a nagy vendégségeket, amikre napokig készülök. Akkor vagyok boldog, ha tele a ház barátokkal, kicsikkel és nagyokkal.

Hiába, hogy szakmailag nagy újítóként és erős, sikeres nőként tartanak számon –és erre büszke is vagyok-, azért valahol mélyen mégiscsak egy konzervatív nő vagyok. Mert szeretem, ha körbevesz a családom, a barátaink és kiszolgálhatom őket. Szeretek tyúkanyó üzemmódban működni. Van egy üzletasszony és egy tyúkanyó énem. Amikor hazajövök, az utóbbi a domináns.

Úgy gondolom, hogy a keménységnek is megvan a maga helye, de az nem az otthonunk. Ha a harcos energiákat, a dominanciát, az állandó piszkálást és számonkérést beviszed a párkapcsolatodba, azzal kasztrálod a párod. És egy kasztrált férfi mellett te sem érezheted magad nőnek. Ezt nagyon sokan rontják el. Gyakran beszélünk az egyenjogúságról, ami szerintem is nagyon fontos, de minden irányban az.

Vannak új terveid a jövőre nézve?

Mindig tele vagyok új ötletekkel, tervekkel. A saját brand-em, a KHK, amit úttörő vállalkozásként indítottam el itthon, még csak most kezd el igazán fejlődni. Hatalmas perspektívát látok benne. Azt viszont eldöntöttem, hogy egyik fő értékét, családias jellegét mindenképpen szeretném megtartani, nem akarom ipari méretűvé duzzasztani.

Nézd meg, milyen szokásaik és mindennapi rutinjaik vannak az igazán sikeres nőknek!