Húsz év után borítottam - felmondtam és kisétáltam. Igen ám, de hogyan tovább?

Borítókép: Húsz év után borítottam - felmondtam és kisétáltam. Igen ám, de hogyan tovább? Forrás: Getty Images
Húsz éven át a megszokott tevékenységeket végeztem nap mint nap, kihívások és nagyobb felelősség nélkül. Csak most, hogy otthagytam a közszférát, látom; mennyire önállótlan és bátortalan vagyok sok területen. A biztonságos búra eltűnt, most élem meg először azt, hogy milyen, amikor magamat „újraszülöm”, újradefiniálom.

A szabadság nagyszerű, de félelmetes. Benne rejlik a saját felelősség száz százalékossága. Ám még ebben a nehéz helyzetben is találni olyat, ami minket szolgál. A fejlődés lehetősége és a talpra állás ereje önbizalmat adnak, sőt, már önmagában a döntés meghozatala is.

Egész életemet meghatározta, hogy kerültem a feltűnést. Sosem jelentkeztem, nem lázadtam, nem beszéltem hangosan, vagy nyilvánítottam véleményt. Szerettem a csendes, kiszámítható életet, ehhez pedig éppen illeszkedett a munkám jellege. Mindig ismerős arcok, a megnyugtatóan változatlan helyszín és feladat, nem voltak meglepetések vagy váratlan helyzetek. Visszatekintve ez olyan, mintha csak átaludtam volna ezeket az éveket. Aztán egy nap lépnem kellett – és bizonyos értelemben ekkor váltam felnőtté.

Kilépés az állami szektorból

A közigazgatásnak sok előnye volt a korábbi időkben. Családtagnak érezhettük magunkat, és kiszámíthatóság jellemezte. Az utóbbi időben azonban valami megváltozott, és ezt már sokan éreztük. Nem az egyes emberek hozzáállása változott meg, inkább maga a köztisztviselői lét „küldetése” alakult át valamivé, amivel már nem tudtam azonosulni. Emellett az évek során személyiségem is sokat változott, és egyfajta űrt kezdtem érezni magamban, melyet a meg nem élt kreativitás okozott.

Úgy éreztem, azzal foglalkozom, amivel kell, és nem azzal, amihez adottságom van, és amit szívből művelnék.

Egyre nagyobb belső feszültséget okozott az is, hogy az egész napomat távol töltöm az otthonomtól. Mintha folyamatosan lemaradnék valamiről.

Egy szép napon aztán megjött a lökés: olyan feltételhez kötötték a munkámat, amit már semmiképpen nem akartam elfogadni, ez pedig feltette az i-re a pontot. Így hát döntöttem. Persze elsírtam, amit el kellett. Ennyi időt elengedni nem lehet gyász nélkül. A fél életem hátrahagytam. Mert nekem pontosan ennyi volt: húsz év.

Ismertem már mindenkit, csukott szemmel is elvégeztem a feladataimat, belém ivódott a beszélgetések, nevetések, közös veszteségek és örömök, közös sorban állások, zöld kávésbögrék, folyosói köszönések, takarító nénik, dísznövények és csempemintázatok millió megszokott mozaikja.

Lépni csak nagyot érdemes

„A változás fájdalmas lehet, de semmi sem olyan fájdalmas, mint megrekedni valahol, ahová már nem tartozol.” Biztos voltam a dolgomban, mégis félelmetes volt felállni az asztaltól. Rájöttem, hogy most először senki nem fogja helyettem megoldani a helyzetet. Nekem kellett képesnek lennem a külvilág elvárásain kívüli, önmagammal összhangban lévő döntést hozni, és annak következményeit is vállalni. Tudtam, hogy ha visszakozom, az csak ideiglenesen okozna elégedettséget. Érdekeink háttérbe szorítása hosszútávon megbosszulja magát.

A cikk folytatását ide kattintva olvashatod!

Galériánkban pedig 10 érvet mondunk, amiért tényleg nem kell félned a karrierváltástól!