Traumák húsvétra

Kezdjük azzal, hogy gyerekkoromban a tesómmal kaptunk húsvétra két nyulat. Ez volt – az akváriumi halakat leszámítva – az első állatunk, nagyon boldogok voltunk tehát, el is neveztük őket Mogyorókának és Fehérkének. Két hétig. Akkor ugyanis a két világjáró nyúl átszökött a kerítésen, és soha többé nem láttuk egyiket sem. Valószínűleg a szomszéd kutyák végeztek velük, vagy egy autó martalékai lettek – belegondolni is hátborzongató.

Kistinédzser voltam, amikor a nagynéném szívinfarktust kapott húsvét előtt néhány nappal. Töröltük az ünnepet, elmaradt a tojásfestés, a csokikeresés. Szerencsére a nagynéném teljesen felgyógyult, ennek ellenére élénken él bennem a pillanat, amikor meghallottuk, mi történt. Sosem tudtam a sokkot leválasztani az ünnepről.

Egyetemista koromban a húsvéti szünet előtt tartottak egy fontos vizsgát, amin kegyetlenül megrántottak. A professzor velem ellentétben rajongott a verstanért, és amikor kiderült, hogy nem ápolok mély barátságot a metrumokkal, példamutatás céljából beírta az egyest, majd kisebb szónoklatot is tartott a mai középiskolás oktatási rendszer hiányosságairól. Az ünnep a pótvizsgára való készülés jegyében telt tehát, minden darab a nyuszis csokiból megfanyarodott a számban.

Mondanom sem kell, egyik komoly szakításom szintén húsvétra esett. A barátom, akivel évek óta együtt éltünk, egy éjjel későn jött haza, és épp az ünnep kellős közepén vallotta be: nem azért késett, mert az orra előtt ment el az utolsó busz, ahogy mondta, hanem mert becsajozott. Hozzá kell tennem, akkor már hónapok óta halódott a kapcsolatunk, ennek ellenére iszonyúan megviselt a dolog, és maga a bejelentés módja is.

Az egyik barátnőmhöz menekültem, a teraszáról jól látszott, ahogy a szomszéd gyerekek lelkesen keresik a csokit a kert bokrai között, én meg arra gondoltam, nekem sosem lesz családom, mert mindig elhagynak.

Harminc után kezdtem igazán rettegni a húsvéttól, akkorra ismertem fel a mintázatot. Magyarázatot persze mindmáig nem találtam rá. Miért épp a húsvét? Szóval elkezdtem figyelni, és észrevettem, hogy 2-3 évenként történik valami rossz, a közbülső években az égiek hagynak pihenni – talán arra számítanak, hogy kihagy a figyelmem. De éber vagyok, mint a sötétben bujkáló ellenforradalmárok ügynökei, és gondosan listázok.

Harminchárom évesen elhagytam a pénztárcámat a HÉV-en az összes iratommal együtt, nem is kaptam vissza soha. Húsvét hétfőn történt.

Harminchat évesen kibicsaklott a bokám, akkorára dagadt, mint egy cipó, az ügyeleten kötöttem ki. Húsvét előtt két nappal történt.

Harmincnyolc éves koromban felmondtak a munkahelyemen, létszámleépítés miatt. Csodásan időzítettek, ünnep alatt sírtam ki mindkét szememet.

Negyvenegy voltam, amikor húsvétkor készülődés közben eltörtem az egyik kedvenc tányéromat. Jó, ez a többihez képest smafu.

Negyvenöt évesen (négy év kimaradt!) meghalt a macskám, és – bár ez csak mellékes – olyan rossz ízű húsvéti sonkát vettünk, ami végül a kukában landolt.

Most negyvenhét éves vagyok, és nem tudom, mi jöhet még. Minden évben ökölbe szorított kézzel várom a tavasz fő ünnepét, és csak azért szurkolok, hogy múljon el minél gyorsabban. Biztos komikusan hangzik, de nekem pokoli szorongást okoz. Talán egyszer leveszik rólam az átkot – nem tudom. A nyulakat viszont azóta is szívből utálom.

Húsvéti vásárokat ajánlunk a galériában: ne hagyd ki őket!