Elmúltam huszonöt éves, amikor a munkahelyemen megismertem Katát. Volt benne valami határozottan vonzó: okos, jó humorú, pengeagyú lány volt, és hiába nem viselt mást soha farmeren és pólón kívül, így is népszerű volt a férfiak között. Rögtön úgy éreztem, mi ketten közös hullámhosszon mozgunk, bár az is egyértelmű volt, hogy nőként nem tartozunk egy ligába: én inkább a színes szoknyákat, sálakat kedveltem, és jóval esetlenebb, szorongóbb, merevebb voltam, mint ő. Viszont mindketten szerettünk kocsmázni, kirándulni, ebédszünetben beszélgetni, szóval hamar barátnők lettünk, én szinte büszke voltam rá, hogy egy ilyen menő csaj kitüntet a barátságával. Mint egy poszt-tinédzser…

Utólag már látom, Kata milyen ügyesen ráérzett a rajongó természetemre, és ismerte fel, hogy a hasznára lehetek. Nem állítom, hogy tudatosan gonosz ember volt, de mégis, mennyit szépít a dolgon, ha tudattalanul cselekedett? Mindenesetre elkezdődtek a szívességkérések. Mire kettőt pislogtam, az én szép és vonzó legjobb barátnőm rám pakolta a munkája negyedét, és mindezt úgy érte el, hogy szinte megtisztelve éreztem magam, amiért tőlem kér segítséget. Közben folyamatosan a lelki szemetesládája voltam: a vállamon sírta el az összes bánatát a szüleivel való zűrös kapcsolatától kezdve az aktuális fiúügyeiig. Nem kétlem, hogy nyomasztó és rideg múltja volt, nem véletlenül lett olyan, amilyen. Engem viszont sosem kérdezett semmiről. Ha néha meséltem magamról valamit, üveges szemekkel nézett a semmibe, és a későbbiekben valahogy kiderült, egyetlen szóra sem emlékszik abból, amit mondtam neki.

Néha pénzt kért kölcsön, amit sosem adott vissza – igaz, nem nagy összegeket. Pénze valahogy sose volt, pedig nem keresett rosszul: valószínűleg kifolyt a kezéből az összes. Aztán egyszer összerúgta a port a főnökünkkel, és viharos gyorsasággal távozott a cégtől.

Természetesen a főnök volt a bunkó, a senki, a gyalázatos, aki igaztalanul bánt el vele – csak jóval később tudtam meg, hogy Kata ittasan ment az egyik meetingre, és még csak titkot sem csinált belőle a kollektíva előtt.

Én továbbra is szerettem őt. Szórakoztató volt vele lenni, mintha a puszta lényével színesre tudná festeni a szürke világot. Amikor együtt voltunk, sosem unatkoztam, és nem vettem észre, hogyan lesz a viszonyunk egyre méltatlanabb. A kirúgás után szereztem neki új munkát, sőt, egy időre átengedtem neki ingyen a kis lakásomat: azt ígérte, a harmadik hónaptól bérleti díjat fog fizetni, de persze nem tette, sőt, hamarosan fizetési felszólításokat kaptam, mert nem törlesztette a közüzemi számlákat és a közös költséget sem. Ha félénken rákérdeztem, miért nem fizetett, még neki állt feljebb – utána gyorsan bocsánatot kért, és megígérte, hogy mindent visszafizet. De soha nem tette.

Végül, amikor már kezdtem besokallni az állandó ígérgetéseitől, hirtelen összejött valami pasival, és hozzáköltözött. Romhalmazban hagyta ott a lakást: az ablaküveg kitört, a szőnyeg tönkrement, és mindent vastagon borított a mocsok. Még egy bocsánatkérést se volt képes kinyögni. Ekkorra már bőven kiábrándultam belőle. Különben se ért rá soha találkozni velem, szóval színes és vidám egyéniségéből egy ideje az égvilágon semmit nem láttam: csak a szar maradt nekem, hogy pestiesen fejezzem ki magam.

Hónapokig nem beszéltünk. Bennem forrt a düh, még mindig vártam valamit, egy kedves szót, egy kérdést arra vonatkozóan, hogy vagyok, mi van vele, bármit. De Kata nem jelentkezett. Három hónappal később nem bírtam tovább, és Facebookon írtam neki. Elmondtam, mennyire rosszul esett, hogy ennyi időn át kihasznált, pedig én nagyon szerettem őt. Sokáig nem válaszolt, majd egy hét múlva küldött egy szívecskés szmájlit. Abban a pillanatban letiltottam.

Galériánkból megtudod, hogyan lehetsz jobb fej, és segíthetsz frissen szült barátnődnek!