Augusztus végén utaztam Németországba, hogy egy egyhetes kortárs énekhangképző workshopon vegyek részt hatodmagammal, pályázati támogatással, amely pályázat előírta, hogy a workshop eredményét aztán mutassuk is be közönségnek. A kiutazásom napján jött a hír, hogy szeptember 1-jétől minden külföldi ország „piros”, minden beutazónak 14 napot hatósági karanténban kell töltenie. Ki volt tűzve a workshopbemutató időpontja, máskor nem értünk volna rá mindnyájan, ezért hosszú levelezés indul el, hogy kiutazzunk-e egyáltalán. Én pár nappal előbb mentem ki, mint a többiek, három napom lenne hazautazni, ha nem akarok karanténba kerülni. Végül egy kivételével mind úgy döntünk, hogy nem mondjuk le a workshopot (ez a pályázat miatt újabb nehézségeket is vonna maga után), hanem a támogatás „rendkívüli kiadások” fiókjából kifizetjük a fejenkénti 60 ezer forintot a két PCR-tesztért. Az egy kivételt, otthon maradó társunkat skype-on csatornázzuk be a workshopba.

Németországban minden szabad percünkben telefonálgatunk, hívjuk a zöld számot, kérünk időpontot magánegészségügyi-szolgáltatóknál (azt mondjuk könnyen kapunk). Közben aggódva olvassuk a magyar nyelvű hírekben, hogy meredeken emelkednek az esetszámok. Hogy mi „vírusbehurcolók” leszünk, annak viszonylag kicsi az esélye: egy hetet töltünk összezárva egy faluban, a szomszédok kifejezetten megkértek, hogy ne érintkezzünk velük. Ami teljesen érthető. Itt mindenki komolyan veszi a vírust. (Kivéve a maszkellenes tüntetők a Brandenburgi-kapunál. De a buszon ők is felveszik, különben 50 euróra büntetik őket). Több étteremben plexifallal veszik körbe az egyes asztalokat és a vendégek csak akkor nem viselnek maszkot, amikor esznek; amikor kimennek a mosdóba, azonnal felteszik. Egy kávézóban meg kell adnom a posta- és emailcímemet, ha helyben szeretnék elfogyasztani egy kávét, hogy lehetővé váljon a kontaktkutatás. Amikor belépek egy pályaudvar épületébe és elkezdtem keresgélni a táskámban, egy járókelő udvariasan rám szól, hogy legyek szíves maszkot viselni.

Pár napja tart már a workshop, amikor a magyar kormány módosít a rendeleten: az egyik tesztet megcsináltathatjuk kint. Újabb telefonálgatás, időpontot kell kérni, kiderül, hogy nincs ingyen, valamivel olcsóbb, mint az otthoni, de nem sokkal, meg fél napot ki kellene hagynunk a workshopból. Inkább nem élünk a lehetőséggel. Közben izgulunk, nehogy töröljék a járatunkat. Nem törlik, de hazamenet 20-an vannak a gépen, oda ülünk, ahova akarunk.

Újra itthon, juhé!

A reptéren tucatnyi rendőr fogad minket, tőlük telhetően kedvesek. „Sir!” szólnak rá az indokoltnál emeltebb hangon szólnak rá egy utastársamra: „Nem vagyok Sir!” – válaszolja amaz, és hát rövid haja van, maszkot visel, honnan is tudhatták volna, hogy nő. Kapunk egy tájékoztató papírt a hatósági karanténba helyezésről, ezt ki kell töltenünk az adatainkkal az erre a célra kihelyezett asztaloknál ülve, közben kérdezgetjük tőlük, hogy hol kaphatunk engedélyt a karantén elhagyásához. Csak a vállukat vonogatják, hívjuk fel a járványügyet vagy mit, nem tudják. A zöld számon azt mondták, már a reptéren megkapjuk az engedélyt. A 100E busz, amely egyenesen a Deák térig megy be, most nem jár, helyette normál jegyet kell vennünk a 200E-re, amely a Nagyvárad téren letesz minket. A zötyögő, mindenhol megálló buszon a google-ön keresztül próbálunk tájékozódni, hogy hol lehet elérni a járványügyi hatóságot. Találunk egy központi számot, felveszik, adnak egy lakóhely szerint illetékeset. Azt már nem veszik fel. Hívom őket 6-7-szer, aztán a megadott emailcímre ([email protected], nagyon röhögök, miközben bepötyögöm a telefonomba) elküldöm befotózva a kitöltött papírt, hátha azt hamarabb olvassák, mint hogy elérjem őket. Délután fél három van, 4-kor zárnak a hivatalok, nekem másnap, szerda reggelre van tesztidőpontom, nagyon szeretnék kábé jövő kedden kiszabadulni. Otthon lelkiismeretes állampolgár lévén kiragasztom a piros cédulát az ajtóra, megpróbálom még párszor felhívni a hivatalt, hiába. Aztán a zöld számot, hogy semmiképp sem mehetek-e tesztelni, azt mondják, nem, a karantént nem hagyhatom el engedély nélkül. Felhívom a magánegészségügyi szolgáltatót, és lemondom a tesztidőpontot. Másnap reggel 8-kor elkezdem folyamatosan hívni a területi járványügyet, félóra után felveszik, kiderül, hogy egy másik telefonszámot kell hívnom. Azt újabb félóra után felveszik és tájékoztatnak róla, hogy ha majd megkapom a határozatot a hatósági karanténról, abba automatikusan beleírják az engedélyt, hogy tesztelés céljából elhagyhatom a karantént, ezért menjek nyugodtan, legfeljebb írjam ki az ajtómra, hogy tesztelni mentem, arra az esetre, ha a rendőrség keres. De most még nem fog keresni, mert ahhoz előbb rögzíteniük kell engem a rendszerükben és az egy-két nap. Remek, emiatt most vesztettem egy napot. Hogy ne csak panaszkodjam jómagyarszokásszerint, elmondom, hogy minden járványügyi ember, akivel beszéltem, nagyon jófej volt, normális hangon beszéltek velem, pedig nyilván egész nap hívogatják őket ilyen kérdésekkel (és nem tudom, mennyire vannak ehhez hozzászokva). Újra felhívom az egészségközpontot és kapok másnapra időpontot tesztre, valamint a következő hétfőre is, mert legalább 2, legfeljebb 5 napnak kell eltelnie két teszt között és hétvégén felárat kellene fizetni.

A karantén onnantól nyugisan és villámsebesen telik; nem unatkozom egy percig sem, dolgozom, zoom-meetingeken veszek részt, tornázom gyerünkanyukám-ra, főzőcskézem. Még azon sem kell stresszelnem, hogy bevállaljam-e a kockázatot, amikor ide vagy oda megyek, hiszen úgysem mehetek sehova. A rendőrség egyszer sem keres; gondolom, a környéken sokan vannak hatósági karanténban. A többieket keresték. Ők amúgy már a következő hétfőn vagy kedden szabadulnak, nekem kedden, egy héttel a hazatérésem után érkezik meg a második negatív teszteredmény (örülök, de nem nagyon lepődöm meg), azonnal tovább is küldöm a hatóságnak. Szerdán már próba van én még nem kaptam meg a hatóság engedélyét. Kacérkodom a gondolattal, hogy hagyjam-e el a karantént ennek ellenére, hiszen kezemben a két negatív eredmény, csak egy papír hiányzik, legfeljebb megint kiírom, hogy tesztelni mentem. Végül nem merem bevállalni a csalást. Félórával a próba kezdete után érkezik meg emailben a járványügy határozata a karantén feloldásáról. Azonnal szedem a cuccaimat, és tíz perctől eltekintve, amit a piros cédula lekapargatásával töltök, repülök is. Végtére egy bő nap alatt elbírálták a kérelmemet, nincs okom panaszra. Szerencsés vagyok másokhoz képest, a túlterhelt egészségügyi rendszerről most nem is beszélve. „Bocs a késésért”, mondom a többieknek, kínunkban röhögünk.

Hollywoodban is képesek röhögni magukon Covid idején: