Zirig Árpád: Gombászni jár a Börzsöny gorillája

Borítókép: Zirig Árpád: Gombászni jár a Börzsöny gorillája Forrás: Getty Images
Borz nyomai keresztezik utunkat: karmai mintáját könnyű felismerni, látszik, merre ballaghatott. Én sem véletlenül vagyok itt, ő is a patak miatt jött erre. Én gombát keresek a kicsit talán nedvesebb völgyben, az állat meg vizet.

Ez a cikk először az Éva magazin 2021-es téli számában jelent meg.

Borz nyomai keresztezik utunkat: karmai mintáját könnyű felismerni, látszik, merre ballaghatott. Én sem véletlenül vagyok itt, ő is a patak miatt jött erre. Én gombát keresek a kicsit talán nedvesebb völgyben, az állat meg vizet.

Mögöttem is jön valaki: óriási bottal hadonászva zúdul lefelé a fiam, akit csak azért tudtam magammal csalni, mert őzkoponyákat ígértem, amiket hazavihet a kerti kisházába. Néha azt hiszem, hogy na most, most fog orra bucskázni és legurulni, de a nyolcévesek valahogy jobban megbirkóznak az egyensúlyi kihívásokkal, mint mi, negyvenesek. „Találtál valamit, van itt koponya? Van gomba?” – kérdi, és a felfedezők dicsőséges tekintete helyett inkább azt látom rajta, hogy vagy most teszek elé egy dinoszaurusz-csontvázat, vagy köszöni szépen, inkább hazamegy.

A két szikla közötti mélyedésben még ott a kis tócsa, de nem folyik itt semmi sehova. Szárazság van, üres kosárral baktatok majd egy órája, s ha néha meg is látok egy-egy színes foltot, akkor az sem a gomba kalapja, hanem az őszi levelek játéka. A feltúrt föld, a törött tönkök mutatják, hogy ebben a gyűjtögetőversenyben nem én, hanem a vaddisznók nyertek – száraz az erdő, ropog az avar, csak a rég letört ágak pattannak, amerre bandukolunk.

„Apa, ez minek a nyoma?” – kérdezi Zsiga, és én gonosz, ahelyett, hogy borzot mondanék és mesélnék arról, milyen finom is a borztöpörtyű, reflexből vágom rá, hogy gorilla. Akkora fény gyúl szemében, mintha egy-egy bolida pattant volna ki a fejéből. Faarccal elkezdem piszkálni az avart; kíváncsi vagyok arra, nem bújik-e meg pár csenevész tinóru errefelé, másrészt várom a reakciót is.

„Hogy került ide egy gorilla?” – teszi fel a logikus kérdést, miközben a borz nyomát kóstálgatja. Gondolom, az állatkerti élmények alapján próbálja megsaccolni, hogy szívatom-e vagy ez tényleg igazi? Halkabbra veszem a hangomat, mintha titkot árulnék el: „Az állatkertből szökött meg pár éve, de csak nagyon kevesen tudják, hogy itt van” – avatom be bizalmasan és megindulok felfele.

Két kézzel kapaszkodom a fákba, hogy ne csússzak vissza. Az egyik kérgén ezeréves felirat, a betűk már kiolvashatatlanok, csak a pluszjelet látni és körbe egy szívet, amit kettévág a hasadás: a szív is megszakad, s a törzs is majd lent végzi, hogy elbontsa a csengettyűgomba, vagy egy szürkésfehéren csalogató laska, esetleg egy sötét, puha júdásfül.

„Mi ez a jel, a karmával véste ide a gorilla?” – mutat az évtizedekkel ezelőtti pásztoróra emlékére a fiam. Még az is lehet, hümmögök sokatmondóan, majd segítek neki felkapaszkodni. A lába alól kipiroslik valami, odanézek, hátha, de csak régi sörétek maradványai azok.

„Úgy hallottam, egy reggel észrevette, hogy a gondozók rosszul zárták be az ajtót. Csendben várt. Amikor minden gorilla bóbiskolt vagy vakarózott, és szaggatottan horkoltak a szomszédban az orángutánok is, kiosont és elindult. Maga sem tudta, merre menjen, így találomra balra fordult. Egy pillantást vetett a lustán doromboló oroszlánra, majd fenn is volt a tetőn, ahonnan átlendült a kerítésre és hopp, már kinn is volt az állatkertből. Nem is tudta hirtelen, mihez kezdjen, maga is meglepődött, milyen könnyen ment a szökés.”

Zsiga áll, tátott szájjal hallgat, miközben én boldogan fedezek fel néhány karcsú őzlábat a ritkásban. Igaz, valami kökény próbál mohón gúzsba kötni, hogy ne érjem el a kalaposokat, de nem tágítok, ahogy fiam sem. „Mit csinált, miután kiszabadult?”

Forrás: Getty Images

Alig pár gomba jutott, nyoma sincs a tavalyi ősz bőségének, igaz, két el - hajított energiaitalos dobozt még találok pluszban. Nem lesz ebből gazdag vacsora, így inkább leülök egy kidőlt fára, iszok a kék pléhkulacsból és folytatom a rögtönzést. „Megindult óvatosan a kerítés mellett. Puha talpával hangtalanul osont, nem is hallotta meg senki, azonban a távolban a beszorult váltó fölött cigarettázó vasutasok kiszúrták. – Állj meg, állj meg! – kiáltoztak rá, azt hitték, biztos tolvaj, kábelt lopna vagy betörne a bakterházba és elvinné a kis rádiójukat. Mire szegény gorilla észbe kapott, valahonnan már a vasúti őrség német juhásza is rohant felé csaholva, csattogó fogakkal. Nem is teketóriázott soká, sprintelni kezdett.”

Ugyan még kerestem volna őzlábat, hogy gyömbéren lepirítva legyen mit a pirítósra púpozni, de a két nagy kék szemen látszott, muszáj elmesélni a folytatást. „Futott előre a sínek mentén, egyre közelebb volt a Nyugati pályaudvarhoz, de az őrkutya sem maradt le: már csak pár méter volt kettejük között. Az éveken át tartó állatkerti tespedés megtette a hatását – szúrt az oldala, kapkodva vette a levegőt, érezte, nem tudja már tartani a tempót. A dühös ugatást még a hangosbemondó sem tudta elnyomni, visszhangzott a peronok között, hogy személyvonat indul Vácon át Szob felé. Mikor a kutya már szinte ráharapott a gorilla bokájára, az utolsó pillanatban a karjával elkapta a kigördülő vagon kapaszkodóját, felrántotta magát és a két hegyes szemfog a levegőben csattant – a gorilla egy mozdulattal ott volt a mozdony és az első kocsi között. Fuldokolva, sípoló tüdővel rogyott le az ütközőre.”

Feltápászkodok, újra bekötöm a bakancsot. Zsiga a kezét a késén nyugtatja, fürkészve körbe-körbenéz. „Szeretett volna leszállni, de a vonat nem állt meg se Dunakeszin, se Gödön, zakatolt Vác felé. Csak akkor fékezett, mikor az állomás már feltűnt a távolban. Lapult ám a gorilla, várta, mikor ugorhat le, de túl sokan voltak a peronon. A lehető legkisebbre húzta össze magát s méretei ellenére próbált láthatatlan maradni. Még jó, hogy a mozdonyvezető kicsit megint túlgurította a gépet, mindenki a hátsó vagonokba szállt fel.”

Látom, mondani akar valamit. „Senki nem vette észre?” Agyamban egy újabb rögtönzés lehetősége forog. „Egy kisfiú látta csak, mindenki más álmosan a földet bámulta. Mondta is az anyukájának, de az rámordult, hogy ne beszéljen már hülyeségeket. Mire a gorilla összeszedte volna a bátorságát, a szerelvény ismét megindult – ahogy elhagyták a cementgyárat és megérezte a Duna meg a fák megnyugtató illatát, tudta, jó irányba tart. Verőce előtt már párhuzamosan szaladtak a folyóval: a réten őzek nyújtózkodtak, s ő is felkészült az ugrásra. Amint beértek az állomásra, hopp, egy mozdulattal vetette át magán a kerítésen, felszaladt a Lihegő utcán, és az Orom utca kertjein át pillanatok alatt a Csattogó-völgyben volt.”

Az egyik rönkön apró porhanyósgombák dudorodnak egymáshoz feszülve, jobb híján levágom mind, jó lesz levesbe. Lezárom a kosár fedelét és mutatom Zsigának, merre induljunk vissza. „Nem keresték soha, nem hiányzott az állatkertnek?” – mondja, és áll lecövekelve. „Hónapokig kutattak utána. Mivel a vasutasok nem látták, mi történt, soha nem derült ki, hogy felkapaszkodott a zónázóra. Azóta itt lakik fenn a hegyen, én már láttam a nyomát Aranyoskúton, Kisinócon meg a Királyrét fölötti sűrűben is.”

„Apu, de mit eszik itt egy gorilla?”
„Szerintem a gombákat, Zsiga, látod, most is fölfalt előlünk minden finomat.”

Szárazon ropog az avar lábunk alatt, ahogy megyünk a parkoló felé. Hazafelé, azt hiszem, elárulom, hogy vicceltem.