Csak ilyen a személyisége...

A mindig szomorú kiskutya-tekintet már-már a védjegyévé vált, vidámabb korszakaiban szívesen csajozott is ezzel az űzött állat-technikával, ha viszont az üvegbúra ráborult, a szeme fényesebb lett és mélyebb. Ilyenkor nem szívesen mozdult ki otthonról. Rengeteget játszott számítógépes játékokkal, csetelt, olvasott, nézte a falat. Ezekről az időszakairól mindig utólag mesélt, miután elmúltak, és kifejlesztett rájuk egyfajta bagatellizáló hangsúlyt, ami miatt mindannyian úgy tekintettünk a vallomásokra, mint Levi személyiségének kicsit sötétebb oldalára, és nem úgy, mint valami komoly, félelmetes dologra, ami tragédiába is torkollhat.

Huszonéves korunk vége felé, a harminchoz közeledve egyikünk sem volt felhőtlenül boldog: egyetemi társaság voltunk (öten jó cimborák), korábban azt hittük, a bűvös hármast már stabil lábakon állva, megállapodottan lépjük át. Nem így történt. A sodródás megállíthatatlannak tűnt, szar alibimelókat csináltunk, volt, aki együtt élt valakivel, de a többségünknek még ez se jött össze. Levinek se. Még mindig az anyjával lakott, otthonról dolgozott, kevés pénzt keresett, egyre inkább elszigetelődött. Már nem tartott velünk túl gyakran, úgy tűnt, beszippantja a magány.

Azon a szentestén összejöttünk mi, egyetemi cimborák. Megbeszéltük, hogy közösen karácsonyozunk, jobban esik majd, mint a szülőkkel. Levit is hívtuk, de nem vette fel a telefont, csetekre sem válaszolt, meg se nézte őket. Csinált ilyet máskor is, nem volt okunk többet beleképzelni, mint korábban. Nincs kedve beszélgetni, kimozdulni, szar kedve van, az anyjával tölti a szentestét – igen, ez Levi. Majd kiheveri, és legközelebb eljön.

Jó sokat ittunk, tíz körül tántorogtunk ki a kocsmából, egyikünk még hányt is a rossz minőségű pancsolt puncstól. És ekkor vetettem fel – esküszöm, nem tudom, milyen isteni sugallatra –, hogy látogassuk meg Levit, hisz nem lakik messze. Ha a hegy nem megy Mohamedhez… Nem kellett rábeszélni a többieket sem, mind jópofának tartották az ötletet. Úgyhogy nagy röhögések közepette elvánszorogtunk a házhoz, ahol a barátunk lakott.

Sötéten ásított a csend

Jókora bérház volt, a legtöbb ablakban pirosan-kéken ragyogtak a ledfüzérek. Leviék ablaka sötéten ásított. Megnyomtuk a kapucsengőt, de nem válaszolt senki. Mégegyszer. Süket csend fogadott, és így történt a harmadik kísérletre is.

Baljóslatú érzés fogott el. Mire meg tudtam volna fogalmazni magamnak, kinyílt a kapu, és kiesett rajta egy hozzánk hasonló spicces társaság. Elkaptam a kaput, és intettem a többieknek, akik aggodalmas arccal besorjáztak utánam a lépcsőházba.

Már nem volt kedvünk nevetni, és az alkohol vidámító hatásai is elpárolgott. Felsompolyogtunk a második emeletre, becsengettünk Leviék ajtaján. Most sem jött válasz. Próbáltunk belesni a kukucskálón, de vaksötét volt odabent.

Mi történhetett, találgattuk lázasan. Levi anyukája biztosan kinyitná az ajtót, ha itthon volna. Vagy elaludtak? Nem tűnt valószínűnek, tudtuk, hogy mindketten éjszakai baglyok. Végül nem volt más hátra, mielőtt alaposabban átgondoltam volna, bevetettem a régi trükköt. Ismertem pár egyszerűbb zárfeltörési technikát, és csodák csodájára ezen az ócska záron gyorsan működött.

Elmúlik...

Levit a kisszobában találtuk meg az ágyon, félig lelógva a földre. Mint utóbb kiderült, annyi gyógyszert vett be, ami, ha nem találunk rá, reggelre biztosan végzett volna vele. Egyedül feküdt a sötét, áporodott levegőjű lakásban, az anyja nem volt sehol. A mentő gyorsan kiérkezett, közben megjelentek a folyosón a kíváncsi és szörnyülködő szomszédok is. Egyikőjüktől megkérdeztem, hol van Levente anyukája. Csodálkozva nézett rám. „De hisz már több mint egy hónapja meghalt. Azóta szinte nem is láttam ezt a szegény fiatalembert. Nagyon sajnálom.”

A kórházban végül megmentették Levi életét. Hosszú rehabilitáció várt rá, de az új életében megszállta valami különös nyugalom. Legalábbis ezt láttam rajta, amikor találkoztunk. Megpróbálta, nem sikerült – hát akkor igyekszik ezzel együtt élni, mondta. Mikor összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem, miért tette, határozottan nézett a szemembe. „Én úgy próbáltam tartani magam anya halála után. 24-én délután még vettem magamnak vacsorát, hogy majd megeszem a gép előtt, de amikor mindenhol vidám, nevető párok, családok, gyerekesek jöttek szembe az utcán, egyszer csak megroppant bennem valami. Nem akartam ezt az ünnepet. Nem akartam a karácsonyt. Nem akartam semmit se, csak eltűnni ebből a világból minél gyorsabban.” Nem mondtam semmit, úgyhogy hozzátette: „De most már örülök, hogy nem sikerült. Szerencsére a karácsony is olyan, mint minden: elmúlik."