Azoknak a jelenségeknek a gyökerét kutatom, amelyek még ma is akadályozzák a nők önmegvalósítását, fenntartják a velük kapcsolatos előítéleteket vagy a velük szemben alkalmazott kettős mércéket. Olyan nők életútját tanulmányozom, akik mindezzel már évszázadokkal korábban is felvették a harcot. Ahogyan én látom, a nőtörténelem borzalmasan terhelt boszorkányégetésekkel, a hűtlenség gyanúja miatt megkövezett, háborúban megerőszakolt és „verve jó” asszonyokkal... Millió „örökölt női sors” áll a dokumentált tények mögött. Hiszek benne, hogy az ilyen kollektív traumákat ugyanúgy gyógyíthatjuk, ahogyan a személyes sebeket: fel kell tárnunk a gyökerüket, meg kell értenünk, hogyan jöttek létre és miért. Miközben ezzel a témával kezdtem foglalkozni, rá kellett jönnöm, hogy nekem is van begyógyítani való sebem...

Egy napon, épp kézirat- és cikkleadás után ültem a frissen tisztára suvickolt konyhában, mellettem a befizetésre váró csekkekkel, az oltásra váró macskával, készülve egy másnapi előadásra. És hirtelen eluralt az érzés, hogy fáradt vagyok, és szívesen kimondanám: nem bírok el ennyit, szükségem lenne segítségre. Szeretnék odafordulni az én csodálatos páromhoz, és kimondani neki, figyu, ez nekem nem megy, kérlek segíts! Mondjuk vidd le a kutyát... Éreztem, mennyire természetes lenne kérni. Csakhogy van egy rossz szokásom, ami férfiszemmel nézve legalább olyan idegesítő lehet, mint a „miabajsemmizés”. Nem kérek segítséget, a felajánlott segítséget pedig elhárítom. Majd egyik pillanatról a másikra kezdek némán pufogni, hogy „mindent nekem kell csinálni”. Ilyenkor elborít a kétségbeesett düh és a csalódottság. Régóta járok önismereti csoportba, hogy változtassak a negatív mintáimon, de a segítségkérés kérdésében alig jutottam előre.

Mi, nők hosszú időn át hallgattuk, hogy mi vagyunk a gyengébbik nem. Én pedig igyekszem elkerülni még a látszatát is annak, hogy gyenge lennék. Persze vannak sajátos és tipikusan a nőkre jellemző aspektusaim, ezek magától értetődő módon tartoznak hozzám. Ilyen a gyengédségre való igényem és a befogadásra való képességem. Ahogy az is, hogy nem ököllel állok bele az életbe, hanem fluidan alkalmazkodom hozzá, és kihozom belőle a legjobbat. Női teremtő erőm megéléséhez szükségem van egy védelmező burokra. Számomra mindez a természetesen megnyilvánuló női minőséghez tartozik.

Csakhogy egykor a hagyományos patriarchális társadalomban a befogadást passzivitásnak, az alkalmazkodást befolyásolhatóságnak, a fluiditást tehetetlenségnek bélyegezték – ezen tulajdonságai miatt pedig a nőt gyengének. Él bennem egy ősi félelem, hogy ha ki merem mutatni, hogy támogatásra, segítségre szorulok, akkor magamra veszem a gyengeség bélyeget, és létezik egy idejétmúlt férfi erő, amely ezek után megpróbálhat irányítása alá vonni.

Amikor a hagyományos férfi kifejezést használom, nem a társadalmi státuszt értem alatta – hogy házas, családapa, többet keres, mint a felesége, és nem ő megy gyedre –, nekem a szó itt is minőséget jelöl. Ő az általa nyújtott támogatásért, segítségért, védelemért cserébe vár valamit. Valamit, amit a nőktől a védelmezésért, támogatásért évezredek óta elvártak viszonzásként: alárendelődést, önfeladást és a hagyományos férfi mindenkori igényeinek előtérbe helyezését. Azért félek tehát segítséget kéri, mert annak lehet az is a következménye, hogy tartozni fogok. És a szabadságommal, az z önállóságommal, tulajdonképpen önmagammal kell fizetnem.

Szeretnék támogatónak, gondoskodónak mutatkozni, de csak akkor, ha ezt senki sem használja fel arra, hogy visszazavarjon a konyhába.

Szeretném elismerni, hogy kell a biztonság és a támogatottság érzése ahhoz, hogy önmagam lehessek, de anélkül, hogy közben gyengének tartanának. Szeretném megengedni magamnak a lelkesedést, az aggódást, a szomorúságot, a csalódottságot anélkül, hogy ezért hisztit kiáltanának. Szeretnék segítséget kérni anélkül, hogy úgy érezném, cserébe tartozom valamivel. Szeretném meghagyni a férfinak a férfiminőségeket, csak ne tekintse ezt erőfölénye bizonyítékának.

Mert a természetes férfi energia eredendően védelmező, támogató, segítő, de nem azért ad, mert cserébe vár valamit. Beleáll a megoldandó helyzetekbe, és nem aszerint válogat ezek között, hogy mit tart nőies vagy férfi as feladatnak. Felelősséget vállal. Bír annyi önbecsüléssel, hogy ne legyen szüksége arra, hogy valakihez – a nőhöz, a kollégához, a gyerekéhez vagy akár a mellette vezető sofőrhöz – képest felsőbbrendűnek érezze magát. Ahhoz, hogy érezze a saját erejét, nincs szüksége senki alárendelődésére.

És végül a természetes férfi mégiscsak kap valamit az energiájáért „cserébe”: egy természetes nőt. Mert nekik szükségük van egymásra. Vannak, akik szerint a változás és a közeledés a nőkön múlik, előbb nekünk kell visszaszereznünk azt, ami természettől fogva a miénk. Mert belátóbbak vagyunk. És bátrabbak is, ha lelki és pszichés sötétségekkel kell szembenézni, ezért előbb észrevesszük a káros mintázatokat. Lehetséges. Én azt tanultam meg a munkám során megismert női sorsokból, életutakból, hogy nem akarok hagyományos nőként élni.

Galériánkban 10 mondatot találsz, ami segít átlendülni a hétköznapok által hozott nehézségeken.