Borítókép: Budai Lotti: Hagyományos? Vagy természetes? Forrás: Getty Images

Budai Lotti: Hagyományos? Vagy természetes?

Alapvetően jó viszonyt ápolok a saját nőiségemmel. Szeretem a testem, szeretek nőiesen öltözködni, nőnek lenni. Így amikor elkezdtem nőtörténelemmel – és mellette az Éva magazinnal közös Micsoda nők voltak! podcastadásaira készülve egyéni női életutakkal is – foglalkozni, nem gondoltam volna, hogy ez a munka végül a nőiségem gyógyítója lesz.

Azoknak a jelenségeknek a gyökerét kutatom, amelyek még ma is akadályozzák a nők önmegvalósítását, fenntartják a velük kapcsolatos előítéleteket vagy a velük szemben alkalmazott kettős mércéket. Olyan nők életútját tanulmányozom, akik mindezzel már évszázadokkal korábban is felvették a harcot. Ahogyan én látom, a nőtörténelem borzalmasan terhelt boszorkányégetésekkel, a hűtlenség gyanúja miatt megkövezett, háborúban megerőszakolt és „verve jó” asszonyokkal... Millió „örökölt női sors” áll a dokumentált tények mögött. Hiszek benne, hogy az ilyen kollektív traumákat ugyanúgy gyógyíthatjuk, ahogyan a személyes sebeket: fel kell tárnunk a gyökerüket, meg kell értenünk, hogyan jöttek létre és miért. Miközben ezzel a témával kezdtem foglalkozni, rá kellett jönnöm, hogy nekem is van begyógyítani való sebem...

Egy napon, épp kézirat- és cikkleadás után ültem a frissen tisztára suvickolt konyhában, mellettem a befizetésre váró csekkekkel, az oltásra váró macskával, készülve egy másnapi előadásra. És hirtelen eluralt az érzés, hogy fáradt vagyok, és szívesen kimondanám: nem bírok el ennyit, szükségem lenne segítségre. Szeretnék odafordulni az én csodálatos páromhoz, és kimondani neki, figyu, ez nekem nem megy, kérlek segíts! Mondjuk vidd le a kutyát... Éreztem, mennyire természetes lenne kérni. Csakhogy van egy rossz szokásom, ami férfiszemmel nézve legalább olyan idegesítő lehet, mint a „miabajsemmizés”. Nem kérek segítséget, a felajánlott segítséget pedig elhárítom. Majd egyik pillanatról a másikra kezdek némán pufogni, hogy „mindent nekem kell csinálni”. Ilyenkor elborít a kétségbeesett düh és a csalódottság. Régóta járok önismereti csoportba, hogy változtassak a negatív mintáimon, de a segítségkérés kérdésében alig jutottam előre.

Ott, a konyhában ülve végre megértettem, miért.

Mi, nők hosszú időn át hallgattuk, hogy mi vagyunk a gyengébbik nem. Én pedig igyekszem elkerülni még a látszatát is annak, hogy gyenge lennék. Persze vannak sajátos és tipikusan a nőkre jellemző aspektusaim, ezek magától értetődő módon tartoznak hozzám. Ilyen a gyengédségre való igényem és a befogadásra való képességem. Ahogy az is, hogy nem ököllel állok bele az életbe, hanem fluidan alkalmazkodom hozzá, és kihozom belőle a legjobbat. Női teremtő erőm megéléséhez szükségem van egy védelmező burokra. Számomra mindez a természetesen megnyilvánuló női minőséghez tartozik.

Csakhogy egykor a hagyományos patriarchális társadalomban a befogadást passzivitásnak, az alkalmazkodást befolyásolhatóságnak, a fluiditást tehetetlenségnek bélyegezték – ezen tulajdonságai miatt pedig a nőt gyengének. Él bennem egy ősi félelem, hogy ha ki merem mutatni, hogy támogatásra, segítségre szorulok, akkor magamra veszem a gyengeség bélyeget, és létezik egy idejétmúlt férfi erő, amely ezek után megpróbálhat irányítása alá vonni.

Nem azért, mert eredendően zsarnoki lenne vagy gonosz, hanem mert rosszul és rossz helyről igyekszik önbizalmat, önbecsülést meríteni.

Amikor a hagyományos férfi kifejezést használom, nem a társadalmi státuszt értem alatta – hogy házas, családapa, többet keres, mint a felesége, és nem ő megy gyedre –, nekem a szó itt is minőséget jelöl. Ő az általa nyújtott támogatásért, segítségért, védelemért cserébe vár valamit. Valamit, amit a nőktől a védelmezésért, támogatásért évezredek óta elvártak viszonzásként: alárendelődést, önfeladást és a hagyományos férfi mindenkori igényeinek előtérbe helyezését. Azért félek tehát segítséget kéri, mert annak lehet az is a következménye, hogy tartozni fogok. És a szabadságommal, az z önállóságommal, tulajdonképpen önmagammal kell fizetnem.

Szeretnék támogatónak, gondoskodónak mutatkozni, de csak akkor, ha ezt senki sem használja fel arra, hogy visszazavarjon a konyhába.

Miközben összeszorított szájjal nem kérek segítséget, ugyanakkor majd megveszek azért, hogy végre természetes nő lehessek.

Szeretném elismerni, hogy kell a biztonság és a támogatottság érzése ahhoz, hogy önmagam lehessek, de anélkül, hogy közben gyengének tartanának. Szeretném megengedni magamnak a lelkesedést, az aggódást, a szomorúságot, a csalódottságot anélkül, hogy ezért hisztit kiáltanának. Szeretnék segítséget kérni anélkül, hogy úgy érezném, cserébe tartozom valamivel. Szeretném meghagyni a férfinak a férfiminőségeket, csak ne tekintse ezt erőfölénye bizonyítékának.

Mert a természetes férfi energia eredendően védelmező, támogató, segítő, de nem azért ad, mert cserébe vár valamit. Beleáll a megoldandó helyzetekbe, és nem aszerint válogat ezek között, hogy mit tart nőies vagy férfi as feladatnak. Felelősséget vállal. Bír annyi önbecsüléssel, hogy ne legyen szüksége arra, hogy valakihez – a nőhöz, a kollégához, a gyerekéhez vagy akár a mellette vezető sofőrhöz – képest felsőbbrendűnek érezze magát. Ahhoz, hogy érezze a saját erejét, nincs szüksége senki alárendelődésére.

És végül a természetes férfi mégiscsak kap valamit az energiájáért „cserébe”: egy természetes nőt. Mert nekik szükségük van egymásra. Vannak, akik szerint a változás és a közeledés a nőkön múlik, előbb nekünk kell visszaszereznünk azt, ami természettől fogva a miénk. Mert belátóbbak vagyunk. És bátrabbak is, ha lelki és pszichés sötétségekkel kell szembenézni, ezért előbb észrevesszük a káros mintázatokat. Lehetséges. Én azt tanultam meg a munkám során megismert női sorsokból, életutakból, hogy nem akarok hagyományos nőként élni.

A születetten természetes nőiséget választom a társadalmilag elvárt helyett.

Galériánkban 10 mondatot találsz, ami segít átlendülni a hétköznapok által hozott nehézségeken.