– Költő, drámapedagógus, masszázsterapeuta vagy többek között, és gyakorló édesanya is. Hogyan fér meg az életedben ez a sokirányú tevékenység?

– Számomra jól megférnek ezek a tevékenységek egymás mellett. Éles határvonalakat nem tudok közéjük húzni, mert egybe kapcsolódnak, kölcsönhatásban vannak egymással. Mégis, ha priorizálnom kellene, vagy megnevezni mintegy önvallomásként azt, hogy minek tartom magam, akkor a költő mivoltom lenne az elsődleges. Minden más, ami megélés, amit tanulhattam, ami hozzám tett az évek során, az nagyon mély integritásban van, s a többi szerves alkotórésze. Illetve talán úgy mondanám, ha nem lehetnék anya, pedagógus vagy érintésterapeuta, akkor nem lennék most az a költő sem, aki vagyok. Így jelenik meg talán a verseim képiségében is a női lét, az anyaságom, vagy pedig hawaii lomi lomi nui masszásterapeutaként és várandósság- és születés támogató dúlaként, az érintés, az illatok motívumai. Többen mondták már, így egyik könyvbemutatóm kapcsán, Sztanó László, író, nyelvész is így fogalmazott, hogy a verseim egyfajta szakrális érintést tükröznek. Az érintés, az ízek és az illatok mágiája, s ezek elegye, ami az érzetekre hat. Ez talán azért érdekes, mert sok költő inkább a látvány mentén halad, a látványt tárja képekben az Olvasó elé. A verseim képisége pedig sokkal inkább a tapintás, szaglás és ízlelés érzeteire rezonál.

– Mióta írsz verseket?

– Bár nagyobb nyilvánosság elé pár évvel ezelőtt léptem ki verseimmel, de voltaképpen mindig is írtam. Kora gyermekkoromtól része volt az írás az életemnek. Részint azért, mert művész családba születtem. Édesapám Saitos Lajos költő újságíró volt, úgyhogy egy könyvekkel, versekkel, lélekkel teli gyerekkorom lehetett, és magamba szívhattam a betűk, és elsősorban az írott szó szeretetét. Úgyhogy már kislányként, hat éves koromban jelent meg versem, a Dörmögő Dömötörben. Aztán sok évig, mint egy búvópatak, csöndben tettem a dolgom. Érdekes egybeesés, hogy több versemet ihlették karsztképződmények, barlangok. Nem jelentkeztem különböző felületekre, vagy folyóiratokba publikáció szándékával. Aztán ez lassan változott, formálódott. Egyfajta belső érésen ment keresztül mind a nagykorú személyiségem, mind a lírai mondanivalóm. Első közlőim a Confessio és a Vár folyóiratok voltak, majd aztán Édesapám 2023-as halálával kapcsolódhattam olyan költő, író, művész barátaihoz, akik részvétükkel kerestek meg, s kötöttünk többekkel barátságot; ők buzdítottak, bátorítottak arra, hogy vigyem tovább ezt az atyai örökséget. Innen indultam el, egyfajta kibontakozásban, és az elmúlt közel két év során így jelent meg három verseskötetem is nyomtatásban. Ezek egymás után a Kamaszságok, ami egy ifjúsági líra gyűjtemény, 13 év feletti korosztálynak íródott elsősorban, és két felnőtt verses kötetem, a Párhuzamos Partokon, és az Aurora Borealis című kötetek, melyek egymásra épülnek, és szervesen kiegészítik egymást, mindhárom kötet a Hungarovox könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. És kuriózom, hogy a Kamaszságok című verses gyűjtemény hangoskönyv változatban is megjelent.

– Többszörös tehetség vagy. Ez egyfelől sok lehetőséget ad az alkotásra, másfelől viszont nehéz lehet a képességeidet teljes egészében kibontakoztatni minden területen. Hogy működik ez Nálad?

– Köszönöm szépen. Nagyjából olyasformán, mint az önismeret egy befelé való utazás és figyelés, vagy mondhatjuk úgy is, hogy önmeghaladás, ami a belső, szinte kényszerítő mozgatórugóm. Mindig is erős késztetést éreztem arra, hogy valamilyen alkotótevékenységet végezzek. Kölcsönhatásban voltam több művészeti ággal. Apai oldalról a folklórral, népi iparművészettel; Anyai családom révén a fotóművészettel, rajzolni is mindig szerettem. Az első könyvemben az illusztrációkat például saját kézzel rajzoltam, de ugyanúgy a zene, az ének is meghatározó szerepet tölt be az életemben. A hétköznapokban is lehetőségem van egyfajta alkotó munkára, ha munkának is hívjuk a hétköznapi foglalkozásunkat: tanító-drámapedagógus vagyok, és talán ez utóbbi még egy olyan, kincset érő eszköz, amivel az élet sok rétegét meg lehet ragadni és sokkal mélyebben lehet kapcsolódni egymáshoz, akár legyen szó gyerekekkel vagy felnőttekkel való munkáról.

A vers, a versírás mégis, ami egy nagyon-nagyon mély belső késztetés, egyfajta kényszer és olyan szinten szerves része a napi életemnek, napi rutinomnak, mint az evés vagy ivás; muszáj leüljek a szöveg mellé, nem digitálisan, hanem tollal, ceruzával papírra írjam az épp megfogant gondolataim, érzéseim. Ez nagyon fontos része ez a mindennapjaimnak, másfelől pedig a kor emberére jellemző, zaklatott életünkben sokszor úgy kell kiszakítani, és sokkal kevesebb idő jut formálni a verseim egy belső csendes légkörben, amire a lelkem szándéka szerint szükségem volna. Úgyhogy sokszor nehéz összeegyeztetni a mindennapokkal, de valahol a túlélés eszköze is, úgyhogy próbálok, ha adott esetben egy fél óra is, de legalább egy kis időt szakítani, mindig a saját szövegeimnek a gondozására. Éppen ezért nagyon változtatni nem is szoktam a papírra vetett versen. Úgy érzem, hogy így van létjogosultsága. Tudom, sokan átírják, finomítják, szépítik a saját szövegeiket. Én hagyom úgy, ahogy leképeződtek, formába kívánkoztak.

– Mi a fő ihletforrásod?

– Szeretném azt mondani, hogy nem a belső szenvedés vagy hiátus a legfőbb ihlető forrásom, de valahogy mi költők, vagy érzékenyebb, művészlelkületű, alkotó emberek, mégis azt kell, hogy mondjam, legtöbbször sokkal mélyebben rezonálunk a minket körülvevő látható és láthatatlan világban zajló hiányosságokra, az emberiség kollektív tudatából napvilágra kerülő fájdalmakra, vagy akár a belső elakadásainkra, vágyott állapotainkra. Mégis úgy gondolom, hogy költészetemben törekszem feloldani ezeket a belső, mélyebb, és talán olykor sötétebb tónusú leírásokat, s egy sokkal magasabb, ha úgy tetszik, Isten-ismeretben, szakralitásban, önismeretben egyensúlyba hozni és ezért mondanám, hogy az én ihlető erőm nagyon sokszor a transzcendens, a teremtő, a lét maga, az élet evilági leképeződése, ami amennyire profán, olyannyira szakrális és szent is; legkedvesebb motívumom az életet előre vivő kohéziós őserő, a szerelem. Legyen szó emberekkel való kapcsolódásról, a világban zajló folyamatokról, vagy a természet szépségéről, próbálok reflektálni apró, sokszor mikroszkopikus részecskéket próbálok egyfajta kozmikus térbe emelni. Úgyhogy inkább azt mondanám, hogy a valóság képisége keveredik valamilyen formában a láthatatlan valóság képiségével, ami egyfajta meditatív állapotot is feltételez, vagy egyfajta léleklátást. Tehát vélhetőleg könnyebb azoknak rárezonálni az én személyes lírámra, akik maguk is ilyesfajta utat járnak, és keresik önmaguk kérdéseit arra, hogy kik ők valójában honnan jöttek, és miért születtek emberként erre a gyönyörű világra.

– Nem csupán irodalmi lapokban publikálsz folyamatosan, de aktív részese vagy különböző irodalmi csoportoknak is. Milyennek látod a hazai irodalmi jelent?

– A tapasztalataim elég vegyesek, és örülök is, hogy a “különböző” jelzőt használtad, az irodalmi csoportokra nézve is, ahova szívem és lelkem szerint elhívást vagy kötődést érzek. Nem szeretnék nagyképűnek hangzani azzal, hogyha azt mondom, hogy örülök, ha híd vagy pontifex szerepet tölthetek be az irodalmi palettán, mert nagyon-nagyon sok felület van, nagyon sok szerző van jelen, és nagyon sok a rétegződés is – legyen az minőségi, politikai vagy bármely alapon is. Sokan gondolkoznak szekértáborokban és én is belefutottam számtalanszor abba a csalódásba, hogy nem a verseim valódi értékén mérve, hanem előzetes, más platformokon való publikációim lajstromát számba véve, vagy egyéb vélelmek miatt utasítottak vissza egyes szerkesztők. Éppen ezért én mindig kihangsúlyozom, ha bárki verses anyagot vagy más jellegű írást kér tőlem, illetve rövid bemutatkozást, hogy “különböző” folyóiratokban szerepeltem és jelenek meg folyamatosan verseimmel. Ennek nagyon örülök, mert hála Istennek vannak olyan folyóiratok és lapszerkesztők, akik képesek felülemelkedni a hovatartozásukon vagy a bármilyen területen való személyes meggyőződésükön és elsődlegesen szemlélik vagy nézik a versanyagot vagy a szöveget; a művészetnek, ez esetben a költészetnek mindenkor ez lenne a szerepe, hogy tudniillik bármilyen emberi játszmán, csatározáson felülemelkedhessen és felülemelkedtessen; ezáltal minden korlátolt látásmódot vagy betokosodott dogmát felszabadítson egy sokkal magasabb nézőpontba. Úgyhogy én ezért örülök, hogy vannak ilyen főszerkesztők, akik elsősorban az embert nézik, és azt nyilván, hogy mit tesz le az asztalra, és milyen színvonalú. Nagyon örülnék, hogyha egyszer ez tényleg így működne, hogy a művészet az elfeledtesse az a sok viszályt, amit mi támasztunk Káinok és Ábelek. Vagy, ezúttal azt is mondhatnám, Ádámok és Évák. Így próbálok érvényesülni. Nagyon nehéz, és ez is tartott vissza nagyon sokáig a szerepléstől. De be kellett látnom, hogy ha az a hitvallásom, hogy hidakat építsek hasonlókkal, akkor fel kell vállalnom; azt is, hogy sérülhetek. Hálával tölt el, hogy kiállhatok a nyilvánosság elé, és felvállalhatom a gondolataim, érzéseim legmélyebb őszinte tárházát.

Összességében a művészet nem lehet megosztó. Hiszen mindenki ugyanabból a szellemi forrásból van itt.

– Min dolgozol most?

– A versírás olyan, hogyha ráérzel az ízére, akkor nincs menekvés, és én is most egy viszonylag termékeny korszakomat élem. A versek jönnek szép számban, és ahogy említettem, az eddig megjelent felnőtt verses köteteim folytatásaképpen, és annak szerves egységeként egy harmadik kötet szerkesztésén dolgozok, és reménységem szerint ez a közeljövőben lát majd napvilágot. Mindemellett kedvet kaptam fordításokhoz is. Angol nyelvből fordítok részint kortárs irodalmat, részint pedig klasszikusokat is, de ez maradjon meglepetés, egy kis ízelítőt az érdeklődők már kaphattak az Aurora Borealis című, legutóbbi verseskötetemben. Illetve nagy örömömre az Art’húr Irodalmi Kávéház online folyóiratban szerkesztőként is tevékenykedek, és ez egy olyan örömteli munka, mely által kapcsolatok mozgósítására is van lehetőség és sokkal szorosabb összekötetésbe kerülhetek szerzőtársaimmal, és az ő személyes alkotásaikkal.

Ifjúsági- és gyermek színdarabjaimat és ünnepi alkalmakra írt drámajátékaimat is szeretném majd egy könyvbe rendszerezni, és reménység szerint az is majd egyszer napvilágot lát nyomtatott formában is.