Polgár Judit, az Unicef podcastjának vendége: „Nincs gyerekkorom, de most nyertem egy aranyérmet”

Borítókép: Polgár Judit, az Unicef podcastjának vendége: „Nincs gyerekkorom, de most nyertem egy aranyérmet” Forrás: Unicef Magyarország
Emlékszem, hogy a Polgár családot a 80-as, 90-es években itthon szinte mindenki csodabogárnak tartotta. Mert nem a megszokott, sablonos utat járták. A mai napig megmaradt bennem az a televíziós interjú, amikor Judit és két testvére úgy játszottak le egy sakkjátszmát, hogy nem voltak bábuk és sakktábla, minden lépést fejben tettek meg. Akkoriban én is megpróbálkoztam ezzel a mutatvánnyal, de két lépésig sem jutottam, már bele is kavarodtam. Ők viszont bravúrosan fejezték be. A Polgár lányok tényleg zsenik lennének vagy valami más a titkuk? Felnőttként visszatekintve gyermekkorukra, vajon megbánták, hogy anno a szüleik kivették őket a rendszerből és olyan oktatásban részesítették őket, ami akkoriban minden volt, csak nem szokványos? Judit, a legkisebb Polgár lány, a sakktörténet legjobb női sakkozója, az egyetlen nő, aki átlépte a 2700 Élő-pontos szupernagymesteri határt, Mészáros Antóniának mesél mindarról, hogy mi történt valójában a „kulisszák mögött”.

A beszélgetés házigazdája Mészáros Antónia, akire korábban közéleti műsorok kemény, olykor talán kérlelhetetlen kérdezőjeként emlékezhetünk, de 4 évvel az utolsó műsora után ez a beszélgetés valami egészen más. A 10 részből álló első évadban igazán mélyre ható történeteket, könnyeket fakasztó emberi dilemmákat, érdekes sorsokat ismerhetünk meg.

Judit nagyon keveset járt óvodába, iskolába pedig mindössze pár napot, ezért emlékei ezekről, ha vannak is, csak nagyon homályosak. Ám számára az, hogy nem az akkoriban megszokott keretek között szocializálódott, egyáltalán nem volt újdonság, hiszen idősebb testvérei, Zsófi és Zsuzsi már kitaposták előtte az utat és mutatták, mi vár rá.

Judit gyermekkori fejlődési szakaszai szokványosnak egyáltalán nem mondhatók, hiszen nála a kúszás-mászást, járást, beszédtanulást a sakkozás követte:

„Korán kezdtem sakkozni. Öt éves voltam, amikor anyukám a lépéseket tanította. Igaz, már sokkal hamarabb találkoztam a sakkal, mert sokszor a cumi helyett a gyalogot vettem a számba, ami pont úgy néz ki, mint egy cumi.”

A Polgár család szerény körülmények között élt és a sakk kitörési lehetőséget jelentett a lányoknak, amiért a szülők sok áldozatot hoztak:

„Arra emlékszem, hogy a házon, ahol eleinte laktunk, mindig volt teendő, állandóan penészesek voltak a falak. Onnan költöztünk később a 9. kerületbe, egy 60 négyzetméteres lakótelepi lakásba, öten. Mindannyian otthon voltunk, mert nem jártunk iskolába, az edzések is nálunk voltak.”

Forrás: Unicef Magyarország

Judit szülei kezdetben nem csak szülőként, saját gyermekeik pedagógusaként, menedzsereként álltak helyt, de volt rendes állásuk is. Hogyan oldották ezt meg és hogyan vált később a legidősebb testvér, Zsuzsi a fő kenyérkeresővé? Nézd meg a beszélgetésben!

Judit a családjukat startup company-ként emlegeti.

„Az egésznek volt ugyanis egy startup hangulata. Volt egy vállalkozás, amelynek a sikerére mind az öten feltettünk mindent, ezért dolgoztunk minden nap közösen.”

Judit édesapja azért vágott bele ebbe a nagy vállalkozásba, azért nem járatta gyermekeit iskolába, mert úgy gondolta, hogy az oktatási rendszer nem jó a gyerekeknek, mindezt úgy, hogy ő maga és a felesége, Judit édesanyja is pedagógus volt.

Vajon miért gondolták úgy Judit szülei, hogy az iskola nem hogy előremozdítaná, de inkább hátráltatja a gyerekekben rejlő lehetőségek kibontakoztatását? Judit elmeséli!

Persze abból, hogy nem a megszokott sablon szerint éltek, számtalan nehézségük fakadt.

„Amikor Zsuzsinál az első lépések megtörténtek, hogy ne járjon iskolába, akkor volt az a pillanat, hogy apuékat el akarták vinni elmegyógyintézetbe, minket pedig árvaházba vagy nevelőintézetbe. És még a gyermekbántalmazás témája is felmerült.”

Később abból is probléma volt, hogy a testvérek lány létükre fiúk között játszottak, ami meg aztán egyáltalán nem volt elfogadott. Talán nem véletlen, hogy Judit később az ENSZ női egyenjogúságért folytatott küzdelmének egyik emblematikus arca lett.

„Nem tudtak vele mit kezdeni, hogy mi lány létünkre nem a lány kategóriában versenyeztünk.”

Vajon miért hitt Judit édesapja annyira makacsul abban, hogy az ő elmélete beválik, hogy arra fel merte tenni mindhárom gyermekének a jövőjét? Mi volt elgondolásának alapvető tézise? Nézd meg a beszélgetést!

Judit mindenesetre úgy emlékszik vissza gyermekkorára, hogy a családja, a testvérei hatalmas biztonságérzetet adtak számára.

„Mi nagyon nyugodt környezetben nevelkedtünk, nekünk a közösséget a család adta.”

Aztán amikor Judit elkezdett pingpong edzésekre és sakkversenyekre járni, utazni, azok új szociális impulzusokat adtak számára.

„A határon túli utazás, a repülés akkoriban kuriózumnak, sokak által irigyelt dolognak számított. Nekünk egyfelől természetes volt, ugyanakkor éreztük, hogy ez valami különleges és sokszor megszóltak, bántottak minket miatta.”

„Itthon a nyolcvanas években folyamatosan kaptuk a támadásokat, apu sokszor olvasta fel ezeket a cikkeket nekünk. Miközben külföldön mindig tárt karokkal, szeretettel, csodálattal fogadtak minket. Emiatt is nagyon jó volt határon túlra utazni akkoriban.”

Mivel támadták leginkább a családot és mit kérdezgettek folyamatosan az akkor még kislány Judittól, amire nem igazán tudott mit felelni?

„12 és fél éves voltam az első olimpia után és amikor hazatértünk az aranyérmemmel, csak záporoztak rám a cinikus, rosszindulatú kérdések. Mit válaszoltam volna? Mondtam volna, hogy ’Nincs gyerekkorom, de most nyertem aranyérmet’?”

Judit akkor nagyon elkeseredett, sírva is fakadt, de ott döntött el egy fontos dolgot. Mi lehetett az?

Judit számára a családja, a testvérei jelentették a biztos támaszt, a fogódzót. Édesapja pedig az iránymutatást:

„Apu mindig azt mondta: Ti akkor lesztek boldogok, ha sikeres sakkozók lesztek, de nem szabad összekeverni a teljesítményt és a sikert. Ő a cselekvéseken keresztül szeretett bennünket. Emellett pedig mindent meg akart nekünk mutatni a világból. Ezért is kezdtünk eszperantóul tanulni.”

Mi volt Judit életében még meghatározó a sakkon kívül? Hol járt 1992-ben, ami az egész világnézetét megváltoztatta? És mit köszönhet ő és a családja az eszperantista közösségnek? Elmondja!

A képlet, amiből a „polgárjuditság” összetevődik sok tényezőből áll:

„Az önismeret, az önvalóm definiálása sokáig nem foglalkoztatott, mivel az utam annyira ki volt taposva, hogy nem kellett ezen gondolkoznom. Különböző fázisok voltak az életemben: volt a gyerekkorom, ami egyfelől nagyon zárt volt, másfelől, amikor utazni kezdtem, nagyon nyitott lett a világ felé.”

Mi okozott hatalmas törést Judit életében és hogyan dolgozta fel, hogyan lépett tovább? Hallgasd meg!

Judit életében meghatározó változást hozott az is, amikor a párjával, a későbbi férjével találkozott:

„Az volt a beindulása az én kibővült személyiségemnek, mert előtte az életemben szinte csak kizárólag a sakk volt. A férjem biztatott, hogy tárjam ki a szárnyaimat és higgyek benne, hogy a sakkvilágon túl is tudok értéket adni és sikeres lenni. Utána pedig jöttek a gyerekek és akkor megint más dimenzióba kerültem.”

„Én mindig tanulok. Számomra fontos, hogy mindig be tudjak fogadni új dolgokat. Ezért is szeretek a jelenben élni, nem foglalkoztat a múlt. És nem változtatnék semmin a mai fejemmel sem, mert úgy gondolom, hogy a nehézségek, a kudarcok részei voltak a sikerhez vezető utamnak, hiszen az ember csak akkor tudja igazán értékelni a sikert, ha megizzadt érte.”

Judit a legsikeresebb pályát futotta be a testvérei közül. Mit gondol róla, miért ő lett a legjobb? És hogyan viszonyultak a nővérei a sikereihez? A sakkozó őszintén vall minderről.

„Wunderkind, azaz a csodagyerek”, így beszéltek Juditról egész gyerekkorában. Ám eljött az idő, amikor kinőtt ebből a státuszból.

„18 éves korom körül éreztem, hogy a csodagyerek korszak végleg lezárult.”

Aztán megszülettek Judit gyermekei, igaz, az odáig vezető út nem volt egyenes, hiszen volt egy vetélése is, amit nagyon nehezen hevert ki és egy időre még a versenyzéssel is felhagyott.

Amikor újra elkezdett versenyezni, újabb nehézségekkel kellett Juditnak szembenéznie, mint anyának. Elmeséli azt a történetet, aminél úgy érezte, meghasad a szíve.

„Amikor még nem volt családom, azon gondolkoztam, hogy képtelenség lesz mindent belepréselni egy napba. Utána meg valahogy megoldottam. Más lett a prioritás. Hirtelen más dolgok lettek fontosak és a legapróbb dolgokat is más szemmel kezdtem nézni.”

És hogy milyen jövőt szán Judit a gyerekeinek? Követi szülei példáját vagy ellentétes irányba indul? Vajon továbbörökíti azt a képletet, miszerint a boldogság= teljesítmény+siker? KATTINTS IDE és nézd meg a teljes beszélgetést, melyből mindez kiderül! Vagy hallgasd meg Spotify-on!

Eszedbe jutottak a szüleid, a testvéreid, egy régi tanárod, edződ, barátod, szomszédod, vagy más kedves ismerősöd, aki sokat tett érted vagy fontos volt Neked gyerekkorodban? Valaki, aki hatással volt az életedre? Üzend meg neki, hogy gondolsz rá – egy virtuális UNICEF képeslappal! Küldheted e-mailben, de posztolhatod a közösségi oldaladon is.

Nem is hinnéd, mennyi híresség nőtt fel úgy, hogy gyermekkorában csúfot űztek belőle!