Dorkát a fősuli óta ismerem. Kedves, kerek arcú lány volt harsány nevetéssel, jó étvággyal, közepes szorongásokkal. Együtt iszogattunk a pincekocsmák mélyén, együtt jártunk tüntetésekre, acidpartikra, fiúzni, ahogy rendes főiskolásokhoz illik. Akkor még nem különbözött ennyire, tök jól kijöttünk, soha nem ment az agyamra, sőt, a legtöbb lelki problémámat vele beszéltem meg.

Diploma után Dorka egy ideig járt egy menedzserrel, és ezek az évek változtatták meg. A sráccal nagymenő partira jártak, szuper éttermekbe és Délkelet-Ázsiába, s ugyan egy idő után szakítottak, Dorka azonosult volt párja életszemléletével – nagyjából a munkaköre is lehetővé tette a dőzsölést. Egy idő után azt vettem észre, hogy húzza a száját, ha romkocsmát ajánlok, a körúti séta neki derogáló, a kis kéróm Zuglóban pedig túl proli. Olyan helyekre akart menni, ahol különleges koktélokat szolgálnak fel, az exkluzív sör habja tökéletes, és a pincérek hajbókolnak neki, mint a római pápa előtt.

A pohár – szó szerint – akkor telt be, amikor egy közepesen drága budai szórakozóhelyet látogattunk meg. Eleve Dorka ajánlotta kompromisszumként, nekem nem tetszett. Körülbelül egyetlen italt tudtam kifizetni, de Dorka nagyvonalúskodott: az egész pénzszórásában volt valami roppant zavaró és visszataszító. Az egykor kedves, nagyszájú lány nem tudott másról beszélni, mint a pénzről és a munkájáról, modorosan dobálta a haját és affektált: úgy festett, mintha a kedvenc sorozatomból lépett volna elő, több szereplőből összegyúrva.

Amikor megkapta a koktélját, bele se kóstolt, csak összehúzott szemmel nézegette. Közel hajoltam, hátha légy szállt bele vagy hasonló, de tökéletesen festett, volt benne uborka elegánsan összetekerve, és annyi jégkockát raktak bele, amennyit kellett, se többet, se kevesebbet.

Végül nem állhattam meg és rákérdeztem, mi a baja, mert Dorkát szemlátomást sokkal jobban izgatta az ital külleme, mint az én történeteim az életemről. Átsandított a szomszéd asztalra.

– Nézd csak. – mondta, halkra fogva a hangját, mintha titkos és súlyos dolgokat készülne megosztani velem. És átmutatott egy másik vendég koktéljára.

Láttam, hogy a másik vendég is mojitót iszik, de nem értettem, mit kéne ezen kívül nézni rajta. Dorka megcsóválta a fejét, és enyhe ingerültséggel a hangjában panaszkodni kezdett:

– Látod? Ő kapott olyan kis elegáns ágacskát a pohárba, én meg nem! Annyira utálom ezt Magyarországban, hogy így kezelik az embert, pedig nyilván pont annyit fizettem az italért, mint ő. Nekem is jár olyan. Megyek és szólok, mert ez így nem igazság.

Cseppet sem zavarta, hogy épp egy elég nyomasztó történet közepén tartottam anyám súlyosbodó demenciájával kapcsolatban. Néztem Dorkát, ahogy heves gesztusokkal szinte leteremti a pincért, amiért nem hozott neki „ágacskát”, majd elégedett félmosollyal tért vissza az asztalhoz, természetesen dísszel a poharában.

– Na. Most már biztosan megjegyzi ez a hülye, és nem vág át másokat.

Ezek után nem meséltem neki többet anyukámról. Megittam az italomat, a felajánlott meghívásokra nemet mondtam, és egy óra múlva fontos teendőkre hivatkozva kereket oldottam. Nem volt nehéz dolgom, Dorka három koktél után már egy öltönyös fickóval szemezett, akivel hamarosan a táncparkett felé indultak. A soha viszont nem látásra, gondoltam a kapuból visszafordulva. Ha ilyeneket akarok látni, inkább bevárom a negyedik évadot.

Galériánkban finom alkoholmentes koktélrecepteket ismerhetsz meg!