Hogyan látja az elmúlt heteket egy ballagás nélkül maradt érettségiző?

ballagás,koronavírus Forrás: Getty Images
Lassan végetérnek az érettségik, és elbúcsúzik a középiskolától a ballagás nélküli évfolyam. De mit éreznek most ezek a fiatalok? Hogyan élik meg ők az elszigeteltséget, a vírus-érettségit, a személyes búcsú hiányát? Hullán Luca, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium végzőse leírta nekünk a gondolatait.

„Azon a péntek 13-án még senki nem gondolta komolyan közülünk, hogy többet nem fogunk suliba menni. Az utolsó óra egy kaotikus ének volt, amin mindenki össze-vissza beszélt, aztán este már nyilvánvalóvá vált, hogy nekünk ennyi volt a gimnázium. Az osztálycsoportban megjelentek a „jó volt veletek srácok!” jellegű üzenetek, de akkor még nem igazán fogtuk fel, hogy ez az egész mit is jelent majd nekünk, végzősöknek.

A karantén elején nem tudtam semmit se csinálni. Akármibe fogtam, nem bírtam rá igazán koncentrálni, mert folyton csak az járt a fejemben, hogy hiányoznak a barátaim, a tanáraim, az iskolám, a nyugodt és szinte egyhangú hétköznapok. Az idő kifolyt a kezeim közül, és én nem tudtam produktív lenni. Teltek a napok, és nem tanultam semmit, mert az érettségi annyira távolinak és valószínűtlennek tűnt, ahogy a szobámban üldögélve néztem ki az ablakon.

Aztán berobbant az életünkbe az online oktatás: órák a discordon, gigantikus mennyiségű beadandó, esszé, ismétlendő töri anyagok. Nem volt idő többet az önsajnálatra, mert rengeteg feladatot kaptunk. Órákat ültünk a gép előtt, a fejünk fájt már a kijelzők fényétől, de tanultunk. Belém visszatért az életerő, újra beszélni kezdtem mindenkivel, mert az első hétben a legtöbb kapcsolatra nagy hatással volt a személyes találkozások hiánya.

De szép lassan rájöttünk, hogy mivel nem láthatjuk egymást, nem ölelhetjük meg egymást, ezért ki kell találni valamit ezek helyett. Jöttek a videochatek, az órákig tartó telefonbeszélgetések, a messenger, ami normál esetben borzasztóan felszínes tud lenni, most mégis a mindennapjaink szerves része lett. És így a dolgok könnyebbé váltak, mert már tudtam, hogy nem egyedül vagyok ebben a borzasztó elszigeteltségben. Magam mellett érzem a barátaimat, és azt a több ezer végzőst, aki ugyanebben a bizonytalanságban tengette a mindennapjait. Mert nem tudhattuk, hogy mi lesz az értettséginkkel, sokszor órákat ültünk a gép előtt, várva, hogy a kormány vagy az operatív törsz végre bejelentsen valamit, aminek a kihirdetését napokkal hamarabbra ígérték.

A düh, a tehetetlenség, és a csalódottság elöntötte a lelkünket, amikor a tavaszi szünet utáni szerdán még éjfélkor is hiába vártuk a megígért információkat az érettséginkről. Bizonytalanságban lenni borzasztó érzés volt, mindannyian azt mondogattuk, hogy ezt velünk nem tehetik meg. Ha már elmarad a ballagás, a búcsú, az utolsó két hónap, legalább abban lehessünk biztosak, hogy mikor fogunk érettségizni. Persze rengeteg lelki támogatást kaptunk a szüleinktől, tanárainktól, de a stressz egyre csak gyűlt bennünk, ezért a megnyugtató szavak sokszor leperegtek rólunk.

Amellett, hogy lelkileg nagyon megterhelőek voltak ezek a változások, a tanulásban is akadtak nehézségek. Mindenkinek magának kellett beosztania az idejét, a hajnali sorozatnézéseknek meglett a böjtje, mert aztán délelőtt nem nagyon kel fel az ember. Alig volt kontroll, hogy tényleg megtanultuk-e az Árpád-házi királyokat vagy a novellai sajátosságokat. Csomó külsős barátom panaszkodott, hogy retteg a matek érettségitől, mert a tanáruk nem tud online magyarázni, de minket ez egyáltalán nem érintett, szerencsésnek érzem magam, hogy a tanáraink ennyire jól megoldottak mindent, és minden tiszteletem az övék, hogy ennyire gyorsan alkalmazkodtak az új körülményekhez. Szerintem rengeteget számított az is, hogy ki az, aki az elmúlt években is rendesen dolgozott, mert aki az utolsó hónapokra hagyta a tanulást, annak most ez nem lehetett könnyű. Bár kinek volt az?

Összességében érzelmileg volt nagyon nehéz ez két hónap, mert a készülés közben nehezebben tudtunk egymásnak erőt adni ilyen távolról. Az még persze mindannyiunknak nagyon furcsa lesz, hogy az írásbelik alatt másfél métert kell tartanunk egymástól és a tanárainktól, el se tudom képzelni, hogy ezt hogyan fogjuk végig csinálni. Azt csak remélni merem, hogy mindenkit felvesznek majd arra az egyetemre, ahová menni szeretne, hiszen sokaknak elmaradt a nyelvvizsgája, van, aki pedig visszamondta az emeltjét, mert nem tudott rá normálisan felkészülni. Ezek sok-sok pont vesztséggel járnak, de remélem, hogy a megváltozott körülmények ellenére mindannyian jól fogunk érettségizni, mert akkor, ha vége ennek az egésznek, végre tényleg miénk lesz a nyár! Életünk utolsó gimis nyarát úgy fogjuk élvezni, mint még egyetlen másikat sem, mert mindent értékelni fogunk. Csak legyünk túl az érettségin és a járványon, utána szabadok leszünk. És azt hiszem, minden végzős nevében mondhatom, hogy nekünk ez adja most a legnagyobb erőt.”

Megindító anekdoták mesélnek arról, hogy reagálnak a gyerekek a vírusra.