Az emberi lét sajátsága, hogy szívesen emlékezünk vissza életünk történetére. Ha elég szerencsések vagyunk, akkor van is kinek mesélni erről. Te nem csak a családodnak és nem csak a saját történetedről mesélsz. Kikhez szólsz? Kinek mesélsz?

Csábító ez a fölvezetés! Most kéne annak következnie, hogy szűkebb hazám népét fogom tanítani, persze csak „középiskolás fokon”, ha már az „egész népemet” fordulat elkerüléséhez megvan a józan önmérsékletem. Csakhogy! Induláskor egészen másra gondoltam: lányaim az írás igénye iránt elkötelezett emberekké nőttek, értek, és én szűk másfél évtizede, amikor belevágtam a családi emlékezetem írásába, nekik szántam és ajánlottam a rögzülő emlékeimet. Hátha egyikük-másikuk valamikor megírná a 20-21.századi nagy Balogh-családregényt. Hadd legyen akkor a kezük ügyében az alapanyag! Vagy éppen az unokákéban majd…

Másodsoron – ez már menet közben telepedett rá az alapszándékomra – egyre inkább öngyógyító terápiaként ismertem rá az írás terhes gyönyörűségére.

Csak harmadsoron, és csak jóval később, miután néhány barátomnak, „írástudó” ismerősömnek megmutattam a már elkészült 80-100 oldalnyi szöveget, az ő lelkes biztatásukra kezdtem adagolni a közösségi oldalon családi visszaemlékezéseim fejezeteit, nagyjából két esztendeje. Eddig nem volt okom megbánni.

A lokálpatriotizmus egy nagyon fontos jelenkori formája az idősebb generációk visszaemlékezése egy hely régmúltjára, egy fontos történelmi eseményre vagy egyszerűen csak a mindennapokra. Blogszerű memoárodat sokan olvassák a közösségi oldalakon és hozzá is szólnak. Mennyire könnyű vagy nehéz úgy írni, hogy a szereplők vagy annak leszármazottai olvasnak Téged?

Lokálpatriotizmus? Erről az a jó szándékú és lelkes öregúr jut most eszembe, aki a maga középszintű műszaki felkészültsége mellett is elkötelezett rajongója, ugyanakkor botcsinálta kutatója volt fatornyos falunknak, akkori hivatalos titulusa szerint „városi jogú nagyközségünknek”. Szorgos dilettánsként bármely tévúton messze elkalandozva számos esetben a spanyolviaszt fedezte csak föl, miközben igazán értékes leleményei is akadtak. Sajnos ő maga képtelen volt megkülönböztetni az ocsút a tiszta búzától.

Korombéli hasonló érdeklődésű, de alaposabb fölkészültségű barátaimmal gyakran emlegettük szegényt „lokálidiótaként”. Máig bánjuk is a dolgot, mert idővel be kellett látnunk, hogy az ő erősen érzelmi alapú helyhez kötődése, rajongása mennyire fájó hiánycikk a mi tanultabb köreinkben.

Ami pedig magát a kérdést illeti, míg a régebbi múltat, a múlt embereit hajlamos voltam, vagyok olykor nagyvonalúan, fölényes iróniával ítélkezve megmutatni, ahogy közeledem a ma is élők közelmúltjához, egyre több az átírás, a törlés, az újrafogalmazás, a finomítás a szövegemben. A legnehezebb persze saját magamról írni, árnyaltan, pontosan, őszintén.

Így azután néha élve boncolom magam, remegő kezemben csorbult szikével.

A történelmi Magyarország különböző pontjairól származó vasutas családba születtél, később magad is világlátott ember lettél, mégis a legtöbbet szülőhelyedről, Kunszentmiklósról és vonzáskörzetéről írtál. Ma is itt élsz. Mit jelent számodra ez a vidék?

Igen, valóban, „szemmiklósi” megítélés szerint az én családom itt lett végül gyüttmöntből gyüttmaradt. Apai nagyszüleim somogyiak, de negyedszázados fiumei otthonlét után egy marhavagonban kellett 24 órán belül távozniuk, hogy aztán hat év vagonlakás és tíz év bakterházi életet követően végül 1935-ben kikössenek a kunszentmiklósi Vásártéren. Ott születtem én 1943-ban. Nyolcvan éve otthonom ez a hely, és jó eséllyel itt is ér majd véget a személyes történetem.

Eddig volt könnyű dolgom ezzel a kérdéssel, most jön viszont a neheze. Szárnyas szavaknak kellene röptetniük veretes gondolatokat arról, hogy „mit jelent számomra ez a vidék.” Legszívesebben annyit mondanék, hogy lelki hétköznapjaimban semmit, ünnepnapjaimban mindent. Semmit, mert benne élek, benne morzsolom el a napjaimat, éveimet Mindent, mert egész lényemmel kötődöm a legkisebb zugához is, mindent, mert előre- és visszaköszönünk egymásnak a többiekkel.

Ha kell, akad még emelkedett közhely a témáról a hátizsákomban, de inkább békén hagyom őket. Helyette ajánlom mindenkinek Radnótitól a Nem tudhatom című vallomásos költeményt. Egyrészt mert ismétlés a tudás anyja, másrészt mert benne van a kérdésedre adódó és adandó válaszom.

Saját kutatásaid és irodalmi munkásságod mellett számtalan személyes emléket feldolgozó könyv születésénél is bábáskodtál. Mi volt a legérdekesebb ilyen irányú megkeresés?

Legérdekesebb? Van egy pár belőlük. Ez például az egyik leg… Imre távoli ismerősöm, apáink együtt serdültek a tanyavilágban. Az én apámat a vasúti őrházból fogadták maguk közé a parasztlegénykék. Később az apa, az idősebb Imre megnősült, kint a tanyán gazdálkodtak húsz éven át, majd a “téesz” világ elől beköltöztek a faluba, Aztán a férj meghalt, az asszony, Mariska néni pedig özvegyen élt még vagy negyed századot.

Amikor ő is kiköltözött a temetőbe, Imre fia egy jókora szatyorba bepakolt tucatnyi a/4-es méretű vastag jegyzetfüzetet. Ezeket a füzeteket Mariska néni írta tele az emlékeivel. Benne voltak a nagyszülei, szülei, benne a férje, gyerekei, és benne a hely, ahol éltek – a „kisvilágtól” a nagyvilágig. De mindenekelőtt benne véges-végig Mariska néni élete, kicsiny örömeivel és nagyobb szenvedéseivel.

Egy napon át csak olvastam egyfolytában étlen-szomjan a nehezen silabizálható, ákombákom betűvel rótt történeteket, aztán egy éven át dolgoztam velük, mire összeállt a kötet. Zolnai Imréné: „Én szeretek írni” (Egy kunszentmiklósi parasztasszony válogatott írásai.) Mind a háromszáz példány elfogyott egy éven belül, de a két helyi könyvtárban, a városiban és a református gimnáziumiban is hozzáférhető, olvasható.

Zolnai néni könyvének bevétele pedig egy újabb könyv kiadását támogatta meg egy évvel a 2013-as megjelenése után. Kunbábony Kunszentmiklós egyik tanyaközpontja, a 20. század elején még legalább hatszázan lakták. (Más vidékeken ennyi nép bőven kiteszi egy falu lakosságát!) Bábonyi származás volt egyébként Zolnai Imréné Tánczos Mancika is, az előbbi könyv szerzője. Egy bő emberöltővel Mancika néni után Bábonyból a kunszentmiklósi gimnáziumon át a szegedi egyetemre került Mikulesz Erzsébet, aki az 1980-as évek elején diplomamunkát írt és adott be „Kunbábony néprajzi és szociológiai ismertetése” címmel.

A szerzőt személyesen ismertem, szakfelügyelője voltam Kecskeméten a középiskolai munkahelyén. Miután fiatalon meghalt, egyetlen leánya talált meg a dolgozattal a 2010-es évek elején, én pedig örömmel vállaltam el a kötet sajtó alá rendezését, szerkesztését.

Hogyan lettél a régió egyik legfontosabb értékmentő és -teremtő szereplője? Az ember nyilván nem úgy kel fel mondjuk egy szerda reggel, hogy mától én összegyűjtök, feldolgozok és közzéteszek mindent, ami a pátriámmal kapcsolatos. Vagy mégis?

Nem, kedves Judit. Erre a célra a szombat reggel a legalkalmasabb. De az se mindegy, hogy akkor éppen mennyire kedvező az időjárás a gyűjtésre odakint. A tréfát félretéve most már nézzük, hogyan lettem…? Szerencsénk, hogy ekként fogalmaztad meg a kérdésedet. Erre ugyanis „lineáris, kronologikus történetmesélő módszerrel” már adom is a választ: az 1960-as évek első felében egyetemistaként egy nyelvész tanszéki kis csoport tagja lettem.

Nyelvjárási gyűjtőmunkát végeztünk a tanáraink, többek között Bárczi Géza professzor úr és Lőrincze tanár úr irányításával. Jártunk például a Mátrában a palócok közt, máskor meg a Somló hegyen és környékén, ahol a hegy tetején az ott honos Lőrincze Lajos a tájszavakhoz hozzákóstoltatta velünk a „somlaiak” büszkeségét, a híres Juhfark bort is. Más alkalommal az Ipoly völgyben földrajzi neveket gyűjtöttünk. Mindenki kapott egy falut, és ott gyűjtötte a helyi népi neveket három napon át. Így végeztem én névgyűjtést Ipolydamásdon

A következő évben szakdolgozati témát kellett választanunk. Akkor azt mondta nekem Benkő Loránd professzor úr: „kolléga, maga ne ollózza össze a szakdolgozatát, maga vidéki, gyűjtse össze a faluja földrajzi neveit, abból írjon diplomamunkát!”

És lőn! Két hosszú, forró nyarat töltöttem el a harmincezer holdas kunszentmiklósi határban barangolva. Jártam a tanyákat, szóba elegyedtem a juhászokkal és más „künnjárókkal”, fölkerestem tanyájukban, meg a falubéli portájukon az öreg gazdákat. Egyik vendéglátóm, Szappanos Lukács, a Népművészet Mestere túl a nyolcvanon még a kun verbunkost is eljárta. Szakdolgozatom egyik fejezetével még a diplomám átvétele előtt elnyertem az országos honismereti pályázat egyik díját.

Megírtam közben egyedül vagy társakkal kilenc honismereti, helytörténeti könyvet, több kézikönyv- és lexikon szócikket, s közöltem hasonló témákban több tucat cikket, tanulmányt különféle lapokban folyóiratokban. Újabban pedig valóban már az internettel is utolértük egymást: afféle népszerű ismeretterjesztő posztok sorozatával vagyok jelen, és ott tűnik föl időről időre a családi emlékeim egy-egy darabja.

Jóval rágósabb falat lett volna számomra, ha a kérdés a „miért lettél…” kifejezéssel indul. mert arra alighanem így kezdtem volna a választ: hát… Nem is tudom… Legföljebb valami olyan sületlenséggel próbáltam volna kimagyarázni magam, hogy egyszer elkezdtem tudatos döntés után, és aztán – nem tudtam abbahagyni. Beszippantott a fokozatosan szenvedéllyé váló kötelesség.

A közösségi médiában bárki írhat visszaemlékezéseket, mely lehetőséget sokan ki is használnak. Olvasod mások emlékeit?

Igen, itt is, ott is beléjük akadok, beléjük olvasok, különösen az ismerőseim, szövegeibe, meg a „kedves kis hazámról” szólókba.

Különös öröm számomra, ha akad. aki megfogadja, és elkezdi posztolni az emlékeit. Felbukkantak néhányan, akik hivatkoztak is rám a saját visszaemlékezéseiben, hogy tudniillik amikor az én szövegeimet olvasták, akkor kezdtek el komolyabban érdeklődni a saját felmenőik, nagyszüleik, dédszüleik kiléte iránt, vagy éppen az én példáim nyomán csodálkoztak rá a saját gyermekkoruk, életük érdekes, olykor sorsfordító epizódjaira.

Hogyan látod a jövőt? Ki fog írni a jelenkorról? Egyáltalán érdemes-e írni a rohamosan fejlődő technikai eszközök mellett. Hiszen videóban is rögzíthető ma már bármi.

Na, a végére kaptam egy könnyű kérdést is. Hogyan látom a jövőt? A válaszom pofonegyszerű: sehogyan.

Közel nyolc évtizede arra eszméltem, hogy kibombáznak a házunkból. Két-három évvel később a rommá lőtt Budapest utcáin mászkáltam. 1957 tavaszán alig tudtunk eljutni a romok közt a Keletiből a MÁV Kórházba, hogy kivegyék a vakbelem. 1968. augusztus 20-án az szomszédunkban röpködő szovjet pilótákkal kellett volna egy barátságosat fociznunk, de nem jöttek. A meccs elmaradt, másnap tudtuk meg, miért: Prágában akadt sürgős dolguk. Újabb negyedszázad után a Balkánt volt hivatva átrendezni egy egész évtizedes háború. Ma kicsit keletebbre egy tízemeletes bérházat, mint egy hasábfát, úgy szelt ketté egy kóbor(?) rakéta.

Jó, rendben, bocsánat, tudom, a kérdés nem ezt a véres valóságot célozta meg. Térjünk át akkor az írás jövőjére! Ami önmagában megint csak nem releváns kérdés. Hiszen az írás jövője az olvasás jövője nélkül nem értelmezhető.

Befejezésül inkább megint „személyesre veszem a figurát”. Igaz, egyre nehezebben, de a nyolcvan küszöbén még olvasok és írok. Rendszeresen. A jövőt pedig már csak az unokáimról vizionálom. A családi emlékeimet a most hatéves Tamara unokámnak szánom. Kívánom, hogy használja föl őket egészséggel, szerencsével. Látom őt a hóna alatt a 21. század nagy családregényével, kezében az érte kapott irodalmi Nobel-díjjal, ahogy tűri a felhajtást, a fotósokat és a tv kamerákat. És látom, amint büszkén feszít mellette a most még csak hároméves Sanci unokám, kezében az Aranylabdával, miközben (a papa nyomában!) bal lábbal lezseren táncoltat egy igazi focit.

***

Sok híresség is "tollat" ragad, hogy lejegyezze emlékeit. Galériánkban olyan őszinte memoárokat ajánlunk a sztárvilágból, amiket le sem tudsz majd tenni!