A tálib hatalom szabályai szerint létezni olyan, mintha egy bántalmazó kapcsolatban élnél. Nem is veszed észre, amikor belesodródsz, hiszel az ígéreteiknek és azt gondolod, minden rendben lesz. Ám miközben abban a hitben ringatózol, hogy biztonságban vagy, nekik már kész tervük van, és pontosan tudják, hogyan használnak majd fel téged és a családodat a saját céljaik érdekében.

Elaltatják a gyanakvásodat, a világgal pedig elhitetik, hogy Afganisztánban nem történik semmi rendkívüli. A látszólagos eseménytelenség miatt aztán a világ, a média figyelme szép lassan más irányba fordul, pedig a háttérben a tálibok szorítása egyre erősödik, a kegyetlenség egyre nő.

Édesapám Heratban született és a Kabuli Egyetemen diplomázott. Az egyetem után rögtön megnősült és az afgán kormánynak kezdett dolgozni. Amikor az oroszok kivonultak és Mujahadin átvette a hatalmat, édesapám egy civil szervezetnél vállalt munkát. Amikor a tálibok megszállták Heratot, apámnak még lett volna lehetősége elhagyni a várost, de anyával úgy döntöttek, maradnak. Sokan kérdezik azóta is, hogy miért.

Az élet kiszámíthatatlanná és félelmetessé vált a tálibok uralma és egyre növekvő kegyetlenkedései miatt. Négyen voltunk testvérek, négy lány, akiket megfosztottak a jövőjüktől, a tanulás lehetőségétől. Apámat mindez persze elkeserítette, de a munkája még megvolt, volt miből élnünk, hát elviseltük.

Június 15-én azonban minden megváltozott. Pedig az a nap is úgy indult, mint a többi: apa megreggelizett és kerékpárra szállt, hogy bemenjen a munkahelyére. Emlékszem, még rám mosolygott, mielőtt elindult volna.

Pár perccel később megjelent az egyik szomszédunk apa biciklijével és azt mondta, apát elvitték a tálibok. Soha nem felejtem azt a pillanatot. Anya kézen fogta az ötéves öcsémet és kirohant vele az utcára, eltökélve, hogy megkeresik apát. Késő éjszaka tértek vissza.

A család – nagybácsik, unokatestvérek- és a barátok minden követ megmozgattak, csak hogy valamilyen információhoz jussunk, de hiába. Anya minden nap bement a tálib irodába, de meg sem hallgatták. Miután minden lehetséges forrást felkutattunk, eredménytelenül, a nagybátyám Kandaharba ment, mert azt hallottuk, hogy több foglyot is oda szállítottak. De apának ott sem volt híre. Aztán elment Kabulba és Mazar-i-Sharif városába, de onnan is eredménytelenül érkezett vissza.

A szomszédaink, akik szemtanúi voltak apám elrablásának, állították, többször is látták ugyanazokat a tálibokat a környéken újabb áldozatokat elhurcolni, de nekik szerencséjük volt, mert őket kiengedték a herati börtönből, ahol egy ideig fogva tartották őket.

Anya azonban nem adta fel. Bár a család többi tagja le akarta róla beszélni, az öcsémmel Kandaharba utaztak (paradox módon a tálib törvények értelmében egy nő nem utazhatott egyedül, csak férfi társaságában, az viszont nem számított, hogy az hány éves, ezért vitte magával a fiútestvéremet, aki akkor még gyerek volt), hogy beszéljenek a tálibok egyik vezetőjével, Mullah Omar-ral.

Mivel féltett bennünket, úgy döntött, elhagyjuk Afganisztánt és Iránba, Mashhad-ba költöztünk. Amikor 2004-ben úgy tűnt, konszolidálódott a helyzet, visszatértünk. Tanulni szerettünk volna és végre kezdeni valamit az életünkkel. Úgy gondoltuk, apának is tartozunk ennyivel, szerettük volna, ha beváltjuk a reményeit és tanult, önálló nővé válunk.

Öt évvel az elrablása után még mindig vissza tudtam idézni a mosolyát és őriztem a tollat, amit kiskoromban nekem ajándékozott. Borzasztó volt, hogy nem tudtuk eltemetni, meggyászolni.

Most, hogy megint ugyanaz a veszély fenyeget, hogy a tálibok átveszik a teljes hatalmat Afganisztánban és az élet megint kiszámíthatatlanná, veszélytől, és kegyetlenkedéstől terhessé válik, rettegünk, hogy a történelem újra megismétlődik. Pedig én már biztonságban élek Angliában. Férjhez mentem, diplomát szereztem és olyan munkám van, amit nagyon szeretek. De az édesanyám és a testvéreim Afganisztánban vannak és nagyon féltem őket. Minden nap imádkozok értük, mint ahogy azokért az emberekért is, akiknek fájdalmat és hatalmas veszteségeket kell elszenvedniük. Akiknek az az egyetlen bűne, hogy Afganisztánban születtek.

Egy szír művész menekültként festi meg a világ nagy vezetőit, nézd meg, milyen másként néznek ki így!