A kegyetlen ingatlanbiznisz, a szürkezóna, a félmaffiás állapotok, a robbantások, kivégzéses gyilkosságok kis magyar világa ez. Az alábbi történet valós események leírása. Nevek, helyszínek megváltoztatva, bármilyen hasonlóság a valósággal pusztán a véletlen műve. Et cetera. A többi mind igaz.

– Jó napot kívánok, dr Horváth Gábor nyomozó hadnagy vagyok a Budapesti Rendőrkapitányság Gazdasági Főosztályáról – mondta a megnyerő arcú, de szigorúan rendezett ruházatú negyvenes férfi, mikor kimentem a kapuhoz a csengőszóra. Azonnal lefagytam, a kulcs félúton megállt a kezemben, a kapuzár reszketve várta a nyitást a 35 fokos melegben. Mi? Nyomozó hadnagy? Gazdasági Főosztály? Ez egy zsaru. Mi van?

– Páktuss Borihoz van szerencsénk? – kérdezte a férfi a nyakkendője tökéletesen szabott csomójához mérhető szigorral, és mélyen a szemembe nézett. Hát az én vagyok, csak megnémultam. Álltam ott, húszévesen, szó szerinti kapunyitás előtti frászban és nem bírtam máshová nézni, mint a pasas (bocsánat, nyomozó hadnagy) őzbarna szemébe. Elmosolyodott, utólag nyilván célzatosan. Látta a sokkot, ám mindenképp be akart jutni.
– Bemutatom a kollégámat, Szabó Emese, ellenőr, Adóhivatal – mutatott a mellette álló ötvenes, smasszer kinézetű hölgyre. Ennél csodásabb módon nem is lehetett volna oldani az előző húsz másodpercben kialakult hangulatot. Menekülőre fogtam, és hátráltam kb. 8-10 centit.
– Kérem, ne aggódjon, csak beszélgetni szeretnénk.

A filmekben látni ilyet. A megnyerő modor, az udvarias stílus, a kedvesen engesztelhetetlen fellépés megtette hatását. Kulcs a zárba, nyikeri-nyekeri. A két hivatalos jelenés máris az étkezőben ül. Aktatáskák, papírok, szemüveg (laptop még nem volt).

– Foglaljon helyet, kérem! – kínál hellyel a saját házamban dr. Horváth. Még mindig nem szóltam egy szót sem, de már csitult a halálos szívdobogás.
– Ha jól tudjuk, Ön épp eladja ezt a szép házat – mondta recsegő hangon a fegyőr külsejű adóellenőr.

Tekintetét hideg kegyetlenséggel járatta körbe. Képtelen voltam nem követni, ahogy felméri fiatalkori vagyontárgyakat az ódon ebédlőasztaltól (örökség) a viszonylag új 150 literes Zanussi hűtőig, amit kb. első újságírói fizetésemből mertem beszerezni.

– Részletre van – nyögtem.
– Hogy tetszik?

– A hűtő. Részletre vettem.
– Na igen. Lakossági hitel – mormolta szenvtelenül az adóhatóság démona.

– Ne aggódjon, nem maga miatt jöttünk.

Ugrás az időben. A nagyszüleimtől örököltem a közepesen lerobbant házat, ahol aztán laktam kb. másfél évig, de maradni sosem akartam. A házzal megörököltem Klári nénit is, a korán nyugdíjazott belügyminisztériumi hivatalnokot. Az egész környék a városba zárt faluszerűségével, a százéves fáival, az irracionálisan összegabalyodott utcácskáival nyomasztott engem. Nekem még nagyon is kellett a nyüzsgés, a belváros, a kultúra húszévesen. Ezért akartam eladni és elköltözni.

Ráadásul ott volt Klári néni, aki mindenkiről tudott mindent. A második szomszéd apja ÁVÓ-s volt. A boltos Sanyi külföldről jött haza, hogy visszavásárolja a háborúban elvett családi kisüzletet. A szomszéd utcában három házat szerzett meg Ezmegez, nincs kizárva, hogy a kedvéért megváltoztatják a kerület szigorú építési szabályait, és egybenyitja a műemlékvédelem alatt álló ingatlanokat. „Manapság bármit lehet kedves, jó sok lovettával” magyarázta Klári néni a csíziót. Én ezek alapján mosolyogva képzeltem el, hogy Klári néni biztos titkosügynök volt valaha. III/III. KGB. Stasi. Akár egyszerre.

Természetes, hogy Klári néninek feltűnt, hogy vevőt találtam a nagyszülői házra. Amíg csak hirdettem – akkoriban újságban, apróhirdetéssel, ugyebár… – semmi különös reakció nem volt. Ám amint visszatérően megjelent Mészáros Lóránt vevő, Klári néni titkosügynök múltja feléledt. Leskelődött. Feltűnően locsolta a virágokat, amikor jött vagy ment a vevőm.

Egy alkalommal kiállt a közös kapuba, és addig várta a megrendelt pizzát, amíg Mészáros Lóránttal szóba nem tudott elegyedni. Valószínűleg akkor győződött meg arról, hogy a jól szituált úriember, aki drága Audival érkezik, csakis bűnöző lehet.

Nem lehet tudni, milyen kapcsolatokat mozgatott meg a derék Klárika. Számomra mindig egy kedves, ártalmatlan, a rendszerváltásba kicsit belebolondult poszt-Kádárista nénike volt. Ám egy este, miközben a virágokat öntöztem a közös kerítés mentén, egyszer csak felbukkant a sövény mögül. „A maga vevője, az a Mészáros… Figyeljen Bori, én biztosan tudom, hogy AZ a bizonyos Mészáros. A csaló, talán gyilkos is.” Sokat kuncogtam ezen, amíg meg nem jelent dr Horváth és az adólidérc.

Hol volt még akkor digitális nyilvántartás? Hol voltunk még a Pegazustól, internettől, írisz-azonosítástól, elektronikus ujjlenyomat-olvasótól? Így történt, mint kiderült, hogy Klári néni valóban meg tudta mozgatni a régi szálakat. Elvégre tényleg volt egy gazdasági és egyéb bűntényekért körözött Mészáros a nyilvántartásban. Méghozzá ő is fess, 40 plusszos, félhosszú hajú, mediterrán ember, mint az én szerencsétlen vevőm. Csakhogy a bűnözőt régiesen Lórándnak hívták. Az enyémet Lórántnak.

Dr Horváth a felsült nyomozók kínos sietségével szeretett volna távozni, mikor az adásvételi előszerződés tanúk által aláírt papírjait átnézték, és rájöttek, hogy bakot lőttek. Az adófúria azonban még hosszasan nézegette a papírokat, majd újra körbejáratta a tekintetét.
– Aztán óvatosan, Páktuss kisasszony. El ne felejtse a vagyonszerzési illetéket.

Amikor kiléptünk az udvarra, Klári néni ott settenkedett.

– Na? Elkaptuk? – rohant meg csoszogva, miután „a hivatalos személyek” távoztak.
– Nem, Klári néni. Ez egy másik férfi.
– Ó, akkor mégis eladja a házat, kedves?

Kicsit megsajnáltam. Egyszerűen megkedvelt, és ezt csakis titkosszolgálati módszerekkel tudta kifejezni.

Galériánkban a tiszta otthonnal kapcsolatos receptekre kereshetsz!