"A Szellemirtók óta mindig megnézem a kád lefolyóját, hogy nincs-e benne zöld trutyi" - Filmek, amik gyerekkorunkból traumatikus élményként maradtak meg

Volt egy mesefilm a gyerekkoromban, amiben a szegény pandamaci nem bír felmászni a jégfalon, a peremnél megcsúszik az a puha kis mancsa és lezuhan a mélybe. Valamilyen kínai mesefilm lehetett, mert az a teljesen élethűen reszkető könnycsepp, amit a kínai mesefilmekben kezdtek el először használni érzelemkifejezésre- ott csücsült a pandamaci mama szemében, ahogy nézte a küszködő bocsát. Olyan 5 éves lehetettem és én alig bírtam abbahagyni a sírást. Haza is kellett vinni a szomszédból, hogy lenyugodjak és felfogjam, hogy ez csak egy mese volt.
Ha küzd az a szegény maci, majd látványosan lezuhan a mélybe és a mamája csak sír és sír, akkor az egy gyerekszívnek, mardosó élmény.
Ennél keményebb sztorik is voltak traumatikus filmélmények címén, amiket a telken –lévén kicsi volt a ház így mindent láttam, hallottam- tíz ujjon keresztül láttam és a paplanon keresztül is hallottam. Ilyen volt a Polip című olasz sorozat vagy a Twin Peaks, amiknek már a főcím zenéje is kész horror volt a 10 éves agyamnak.
Ha gyerekkori traumákról beszélünk, természetesen akkor nem a filmes élmények során szerzett lenyomatok következményeit kell boncolgatni. De vitathatatlan, hogy a filmek is okozhatnak olyan kisebb traumákat, amik következtében egy gyerek el kezd félni az ágyneműtartótól, a meglebbenő függönytől, a garázstól, ne is beszéljünk a sötét fürdőszobáról.