Egy rideg történet

Boti – nevezzük így – történetét most az édesanyja osztja meg a saját szemszögéből.

Előrebocsátom: én az iskolákkal vagyok. Látom, mennyit dolgoznak a tanárok, mennyire leterheltek, és azt sem állítom, hogy félvállról veszik az egészet. Egyszerűen arról van szó, hogy eszköztelenek, nincsenek elegen, nagy létszámú osztályokról kell gondoskodniuk, nincs megfelelő végzettségük, és az olyan eseteknél, mint a miénk, teljesen tehetetlenné válnak. Különösen akkor, ha egy kolléga ellen kéne fordulniuk.

Boti fiam autista, nem a súlyos fajtából. Megvan a saját világa, komoly kisfiú, nem barátkozik különösebben, de nem is agresszív vagy teljesen bezárkózó. Tanulni is szeret. Jól integrálható gyerekként költözés után be is írattuk a körzeti általános iskolába. A pedagógusok és különösen az osztályfőnök szimpatikusak voltak, megígérték, hogy odafigyelnek rá. 32 gyerek között ez nem tűnt egyszerű feladatnak, de Boti a korábbi lakhelyünkön is nagyobb létszámú osztályba járt, és elboldogult a többiek között.

A gondok akkor kezdődtek – vagy inkább kezdtek láthatóvá válni -, amikor a matektanár valamilyen oknál fogva nem volt hajlandó „kivételezni” a fiammal. Mikor bementem beszélni vele, kifejezetten ellenséges volt, mintha csak kitalálnám a gyerek állapotát. Közölte, hogy neki a többi harmincra is oda kéne figyelnie, nem foglalkozhat nulla-huszonnégyben Botikával, és úgy általában éreztette, hogy nem tartja a fiamat odavalónak. A végén még azt is az arcomba vágta, hogy a kollégáinak is ez a véleménye, csak nem merik nekem megmondani.

Ezután természetesen megkerestem az igazgatót. Biztosított róla, hogy senki nem gondolja így, és beszélni fog a matektanárral, aki „nagyon jó szakember”, de ebben a kérdésben kissé merev. Nem gondoltam, hogy ez a helyes kifejezés, de ráhagytam, és reménykedtem benne, hogy javulni fog a helyzet.

Félévre azonban kiderült, hogy Boti jegyei jelentősen romlottak a korábbiakhoz képest. Nemcsak matekból, ahol egyébként könnyítést sem kapott. Az osztályfőnök, aki igazán segítőkész ember, és szívén viselte a fiam sorsát, megsúgta, hogy több kollégát valóban zavar az, hogy kiemelten kéne Botival foglalkozni, nem tudnak mit kezdeni vele, sőt, már szülői panaszt is hallott. Mivel az előző iskolában erre nem volt példa, megkérdezte, mire fel. Hát hogy Boti „hátráltatja” az osztály fejlődését, nincs jó hatással az összteljesítményre, többször is meg kell állni miatta (ezt nevezték ők fejlesztésnek, mert mást nemigen kapott a fiam, maximum papíron). Ráadásul a többiek között is teljesen elszigetelődött, az osztálytársai – akik persze egyáltalán nem voltak érzékenyítve – nem értik a viselkedését, és bár nem bántja senki, de kifejezetten kerülik, súgnak-búgnak a háta mögött.

A gyógypedagógus is csak széttárta a kezét, amikor találkozót kértem. Ő nem igazán ért az autistákhoz, mondta zavartan. Közben Boti kedélye sokat romlott, a korábban jól funkcionáló fiam szorongani kezdett, egyre durvábban zárkózott magába. Év végére elfáradtam, nem volt kedvem több konfliktust felvállalni az iskolával. Tudom, bele kellett volna állnom, de elfogyott minden erőm. Inkább másik iskolát kerestem és találtam - egy magánintézményről van szó. Szerettem volna Botit a közoktatásban nevelni, de inkább kifizetem a tandíjat, mint hogy végleg tönkretegyék a fiam kedélyét és motiváltságát.

A kulcs az őszinte kommunikáció és a több befogadó iskola

Rátkainé Szamosvári Alexandra gyógypedagógus szerint a szakemberhiány valós probléma. „Budapest még úgy-ahogy ellátott, de például Szabolcs-Szatmár-Beregben elég aggasztó a hiány. Az sem elhanyagolandó szempont, hogy a fejlesztő órák számát a szakértői bizottság írja elő. Egy autizmussal élő tanulónak hetente 10 óra jár, nekem viszont, mint szakembernek 22 órám lehet hetente.

A túlórát nem szeretik kifizetni, így jó esetben 3 gyermekkel foglalkozhatnék szakszerűen egy tanévben.”

A befogadó iskolák száma is elenyésző, és minél nagyobb a gyermek, annál kevesebb a lehetőség. „Az igazi megoldást az jelentené, ha több olyan intézmény lenne befogadó, ahol kisebb létszámú osztályok vannak, mert oda tudnánk hatékonyabban integrálni az autizmussal élőket.”

De mit tegyenek az iskolák, ha nincs szakember? „Pótmegoldás nincs. A szülő igényelhet plusz fejlesztést, ha van kapacitás rá a szakértői bizottságban, illetve az Autizmus alapítványnál érdeklődhet, de ez országos ellátást biztosít, így nem jelent feltétlenül megoldást. Magánúton is lehet fejlesztő foglalkozást igénybe venni, de ez nyilván fizetős és ott is sorbaállás van.”

A legjobb megoldás Alexandra szerint az lenne, ha iskolába jelentkezéskor a szakember - aki foglalkozik majd a gyerekkel -, a szülő és az igazgató egy kölcsönösen elfogadható megállapodást kötne egymással. „Az autizmus sajátossága, hogy kamaszkorban (ami náluk később jelentkezik) agresszió, depresszió jelenhet meg: erre nézve kellene kihegyezni a megállapodást, hiszen amennyiben tüneteket tapasztalunk, azt jelezhetjük a szülőnek, és közösen beszélhetjük meg, mindig a megoldást keresve. A kulcs mindenképpen az őszinte kommunikáció. Azt megjegyezném még az eset kapcsán, hogy sem a szülő, sem a pedagógus nem lehet elfogult: sem a szülő a gyermekével, sem a pedagógus az intézményével, kollégáival kapcsolatban. És őszintén meg kell mondani, ha egy iskolában nincs kapacitás a gyermek ellátására.”

S hogy mit tanácsolna a szakember Boti édesanyjának? „Én is kerestem volna egy másik iskolát (kisebb létszámút), és ott megállapodtam volna az igazgatóval és a fejlesztővel. Természetesen megértem, hogy ez nem egyszerű feladat, és minél több a kudarc, annál inkább elkedvetlenedik az ember.”

Galériánkból megtudhatod, hogy mik az iskolaérettség jelei!