Nem akartam bőgni. De amikor azzal csöngetett be a számláló bizottság két tagja, hogy elmaradtam a közös költséggel, és hogyhogy nem tudok az emelésről, amikor itt több a lakógyűlés, mint az összes budapesti társasházban együttvéve, hát akkor két megoldási lehetőség ugrott be: a konyhakés vagy a könnyek. Gyáva vagyok, szóval a második jött össze, meg egy jókora ajtóbevágás.

Még reggel történt, hogy kiszedtem a kulcsot a fürdőköpeny zsebéből, elhúztam a ruhásszekrény elől a kimustrált tévét, kinyitottam a szekrényt, kivettem a régi papírokkal teletömött dobozt, az aljából meg a borítékot. A pénzzel. Bankban tartom egyébként, nem vagyok konteós vénasszony, de most kiürítettem a folyószámlát, mert muszáj volt. Ki kellett fizetnem a tartozást a főnökömnek, és ő valamiért ragaszkodott a készpénzhez.

Tizenhétezer forint. Ennyi maradt. Ma tizenhetedike van. Ha hinnék a számmisztikában, akár baljós jelnek tekinthetném. De inkább csak az a nagyon is praktikus szempont zavar, hogy nem elég ez semmire. Mindennap mennek fel az árak. Tegnap ezer volt a paradicsom, ma már ezeröt. Rég lemondtam róla, ahogy a kávéról is. Ezer szerencse, hogy a cigit még az infláció előtt letettem. Most a hétköznapi bosszúságok mellett az elvonástól is szenvednék, mert kinek van napi kétezer forintja efféle édes hiábavalóságokra.

Kopog az eső az ablakpárkányon. Leülök a kutyaszőrös kanapéra. Ezt a mihasznát se kéne etetni, az olcsó nem kell neki, a Whiskas ára meg a csillagok között. Csak a szőrét hullajtja mindenfelé, s nekem nincs pénzem tisztítószerre. Gondolatban számba veszem a veszteséglistát, újabban szinte naponta elvégzem. Zöldség – kivéve a céklát és a káposztát. Kávé. Sajt – kivéve a trappistát minden második héten. Teljes kiőrlésű kenyér. Virágok. Pedig kiskorom óta imádom a vágottat, majdnem minden héten tettem frisset a vázába. De hát. Lottószelvény - Fortuna kereke sem ment meg többé. Háromrétegű vécépapír. Törlőkendő, zsepi. Inkább a csapba fújom az orrom, végül is környezettudatos megoldás. A spórolás jegyében egész télen fagyoskodtam, ötnaponta mosok, háromnaponta zuhanyozok, a vécét csak az ötödik használat után húzom le, gyertyafénynél nézem a sorozatot is. Minden napom rögeszmés kajtatás a leértékelt, sárga és piros címkés termékek nyomában, véget nem érő applikációs hajsza újabb s újabb akciókért, s hiába nézek bevásárlás után meditációs videókat, elmém elcsendesülése helyett akkor is csak címkék menetelnek a szemem előtt, mostanában színes címkékről is álmodom.

Min spórolhatnék még?

Felhívhatnám a lányomat tanácsért, de félek, megint megharagudna rám. Már attól idegrohamot kap, hogy az ágyam mellett töltöm a telefonomat, azt mondja, egyszer fel fogom robbantani a lakást, az örökségét. Máskor is mond hasonlókat, amikor eluralkodik rajta a filozofikus hangulat. Megértem őt, túl sok a dolga, fejlesztésre kell cipelni a gyereket, és az árak nemcsak énfelém járnak az egekben. Tehetetlenségemben a kutyához beszélek, szidom, mint a bokrot, úgysem érti. Ha a háziállatok konyítanának a pénzkereséshez, nekünk embereknek annyi gond és baj kerülne le a vállunkról.

Tizenhétezer forint. Ma tizenhetedike van. Befizettem a rezsit, a tévét, a telefont, az internetet. Róluk nem mondhatok le, a világgal szakítanám meg a kapcsolatot, azt pedig ki élné túl manapság. Akkor már inkább a kutyát áldozom fel a szegénység oltárán, aki esetemben a gyermekvállalás utószobája. A közös költségről persze elfeledkeztem, de akkor még nem tudok róla. A fürdőszoba plafonja beázott, képtelenség kifizetni a szerelőt, ráadásul neki se utalhatok, határozottan megkért rá, megint készpénzt kéne felvennem. Inkább keveset járok arra, nem akarok szembesülni a halmozódó évek reménytelen káoszával. Rendet kéne raknom végre. Anyukám mondogatta gyakran, ha a szobádban rendet tartasz, gyerekem, rend lesz a fejedben is. Én meg itt rostokolok nyakig a szarban, ki tudja, mióta és főleg meddig.

Már feladtam, hogy megértsem, mi van ezzel a világgal. Inkább nekiállok kiszámolni, mennyit költhetek naponta, hogy elég legyen az az átkozott tizenhétezer. Egy ideig füzetbe jegyezgettem a kiadásokat, de annyira nyomasztó volt, hogy inkább kidobtam. Még bevásárlólistát se vezetek. Most is, az agyamra lusta vattafelhő ereszkedik, nem engedi, hogy befejezzem a számolást. Ellenáll. Őt is megértem. Túl sok a dolga, az áremelkedések mellett még fel kell dolgoznia, hogy meghalt a férjem, és itt hagyott kishivatalnoki fizetéssel ebben a hodályban, amit eladni sincs erőm. Különben is, ki venné meg manapság, amikor inkább teljes kiőrlésű kenyérre kuporgat?

Rajtam üt valami alaktalan vágy, ismeretlen sóvárgás. Mit akarok tulajdonképpen? Sose voltam menő az önismeretben, most meg a legkülönfélébb érzéseket is döcögősen azonosítom. Talán átmehetnék a szomszédhoz beszélgetni. A télen meglátogatott, hozott cukrot és zsírt, mintha nálunk is háború lenne. Sokat mesélt arról, mennyire kiborítják az emberek, akik azt képzelik, hogy a háború valami fennkölt, lélekemelő dolog. De aztán kikéredzkedett a vécére, én meg nem húztam le egy ideje, mert aznap még csak négyszer használtam. Eltorzult arccal jött ki, többé nem láttam.

Nem, ezt magamnak kell megoldanom. Ha már vettem a fáradtságot, hogy kitöltsek egy darabka teret, hát felelősséggel is tartozom érte. Az ember egyedül jön a világra, egyedül távozik, s vannak idők, amikor milliárd társa között is egyedül marad.

Felrikácsol bennem az ellenkezés, de a belátás gyorsan kétvállra fekteti. Nincs más hátra. Pillantásom az üres Vargás üvegekre esik, amikből egy ideje csak heti kettőt engedélyezek magamnak, bár a férjem infarktusa után volt az napi kettő is, hiába, a drágulás a legjobb rehab. Elfacsarodik a szívem. Valahol valakik összenéztek, és egy fejbólintással eldöntötték, hogy elszedik tőlem a legjobb barátomat, a hű társamat a gyászban, az inflációban. Hogy Brüsszel-e vagy a kormány, a háború vagy a világgazdasági folyamatok, nekem édesmindegy. A lemondásomhoz képest most minden aprónak és jelentéktelennek tűnik. A kifosztottságot érzem a zsigereimben, a kozmikus magányt az ereimben, a vergődő tehetetlenséget az összes hajszálamban, hogy most, most aztán tényleg cserbenhagyott a világmindenség.

Kivettem a hűtőből az üveget, az alján még kotyogott egy-két deci. Szerettem volna szépen elbúcsúzni. De ekkor becsengettek a bizottságosok, és boldog voltam, hogy legalább az ajtót rájuk vághatom.

GALÉRIÁNKBAN KORTÁRS MAGYAR NOVELLÁSKÖTETEKRŐL OLVASHATSZ!