Sűrű, illatozó kaporcsokrok lengedeznek a szélben. A meggyfák vékony ujjai szinte a fejemhez érnek; bőséges termés húzza már az ágakat. Néha nagyapámat keresem pillantásommal. Műhelyéből időről időre előbukkan, valami szerszámot készít, vagy épp módszeresen rendezgeti a zöldségágyásokat, két keze munkájával készült kiskapájával.

A petrezselyemsorok és paradicsombokrok közt bóklászva újra és újra a garázshoz kanyarodom. Az ajtaja zárva, de én pontosan tudom, az alacsony palatetőn hová kell nyúlnom a kulcsért. Néha belépek eme titokzatos szentélybe csak azért, hogy beszívjam a kis építmény szagát, és körülnézzek a tiltott kincsek közt. Egy piros bicikli, olajszag, kerti szerszámok, számomra ismeretlen dolgokat rejtő, letakart ládák. Nagyapámat hallom, engem keres. Kisurranok a garázsból. A szőlőlevelek közül látom, ahogy nagyszüleim csendes szerelemmel, keveset szólva ülnek egymás mellett, a kertet szemlélgetve.

Érik a borsó, így mamával zománcozott edénybe tesszük, közben persze legeljük is. Ha kis időre ő is elvész a varázsos kert mélyén, én addig a hűvös szobába osonok, hogy megdézsmáljam kézzel készített, terítőn szikkadó tésztáit.

Hirtelen gyors zápor öntözi a kertet, s én szaladok ki a zöldbe, hogy mélyen szívjam tüdőmbe a frissítő levegőt. A föld vizes illata örök szerelemmé válik számomra. A levegőben hamarosan utánozhatatlan húsleves és piruló palacsinta aromája elegyedik, hívogatóan szállva a buja zöld növényzet közt. Tányérok csörgése hallatszik a ház felől. Tudom, nemsokára a nyár vakító forróságából a kövezett konyha hűvösébe menekülve, a Kossuth Rádió hangzavarában, némán kanalazzuk majd nagyanyám egyszerű, házias, tűzforró ebédjét.

És tudom: mindez holnap is így lesz… és azután is.

A történet folytatásáért kattints ide!

Tudtad, hogy már ők is nagyszülők? 12 világsztár, akiknek bizony már unokája is van!