Pedig hol is kezdjem… Én őszintén szeretem ezt az országot. Szeretem Budapestet, ide születtem, itt nőttem fel, itt képzeltem el a jövőmet, a családomat, a karrieremet, az életemet. Sokáig azt hittem, hogy ez az érzés örök lesz. De az elmúlt években a szerelem, amit a város, amit az ország iránt éreztem, elkezdett kihűlni, halványodni, és őszintén nem tudom, hogy valaha képes lesz-e még úgy igazán lángolni.

Imádok utazni, világot látni, de ennek van egy hátránya is, méghozzá az, hogy minden egyes utazásom arányával óriási kontraszt születik a fejemben arról, hogy milyen egy ideális, elfogadó, egymást szerető, támogató társadalom, és milyen lett Magyarország, ahol gyűlölködéstől, és egymás utálatától már harapni lehet a levegőt.

Lassan már azon gondolkozom, hogy nem éri meg utazni, mert csak ideges leszek, és csalódott attól, hogy egy olyan országban élek, ahol az önsajnáltatás, a szenvedés, és a negativitás kéz a kézben járnak. Engem ez nem épít, hanem rombol, és összeszorul attól a szívem, ha abba gondolok bele, hogy a gyerekeimnek is egy olyan országba kell felnőniük, ahol a fájdalom és a keserűség ül ki az arcokra, nem pedig a boldogság és kedvesség.

Fáj. Fáj, hogy külföldön mosolyognak rám, pedig nem is ismernek. Fáj, hogy egy bolti pénztáros kedvessége zavarba hoz, mintha valami szokatlan luxus lenne. Fáj, hogy egy másik országban érzem magam otthon, miközben idehaza sokszor csak az üresség és a kimerültség néz vissza rám.

És igen, fáj a valóság, amikor fellöknek a járdán. Amikor futok a villamos után, és a vezető rám csapja az ajtót. Amikor egy néni úgy méreget, mintha személyes sértés lenne, hogy lélegzem. Amikor egy orvos, egy ügyintéző, egy eladó olyan hangon szól, hogy legszívesebben eloldalognék a világból.

De mégis… mindig van valami, ami itt tart. A családom, a barátaim, a gyökereim, az, hogy Budapest minden sarkáról eszembe jut egy kedves emlék, a gyerekkoromból, a fiatalságomból, azokból az időkből, amikor még nem tűnt fel a negativitás, ami körbevesz. És talán a hazaszeretet is itt tart, hiszen ha mindenki, aki ezt érzi, elmegy, akkor tényleg soha nem lesz változás...

De talán továbbra is hiszem azt őszintén, hogy eljöhet egy jobb világ, ahol levetkőzzük a kollektív szenvedést, gyűlölködést, és a nemzeti összetartozás és a hazaszeretett jegyében egy olyan Magyarországot teremtünk, ahol már a gyerekeink egy egészen más világban nőhetnek fel.

Sokan mondják: ha mosolyogsz a világra, a világ is visszamosolyog rád. Régen legyintettem erre. Ma már nem. Őszintén hiszem azt, hogy a mikrokörnyezetünkben kell elindítani a változást ahhoz, hogy egyszer az globális legyen. Ezt a taktikát kipróbálom, még mielőtt végleg elmegyek, és hiszek abban, hogy talán egyszer majd itt is újra mosolyogni fognak az emberek....