November 15-től már megvásárolható a 2024-es téli Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Van egy mesetípus, amit nagyon szeretek. A hősnőt egyszer csak a semmiből üldözni kezdi a sorsa, és mindaddig nincs nyugta, amíg ki nem engeszteli a kegyetlen sorsúrnőt – vagyis amíg áldozatból saját életének vezetőjévé nem válik. A mese nem ad magyarázatot arra, miért fordul rosszra a sors, ahogy az életben sem mindig találunk erre megnyugtató választ. Azt azonban felfedi, hogy mit kezdhetünk azzal, ha már így esett: a kezünkbe kell vennünk sorsunk fonalát (persze előtte ér elveszettnek és szomorúnak is lenni). Szerencsére nem csak a mesékben, a valóságban is léteznek olyan nők, akiknek élete, sorsalakító képessége erőt adó, inspiráló.

Murinai Angéla: „A gyökereim bennem vannak. Bárhol lehetek, sosem veszem el.”

Bár a változás gyakran tőlünk függetlenül végbemenő folyamat, a változtatás pedig tudatos törekvés életünk átformálására, a kettő mégis összefügg, hiszen a belső változási igény fakadhat élethelyzetünk átalakításából, vagy épp fordítva: maga a változás motivál minket átalakulásra. Murinai Angéla jól tudja, milyen kilépni az ismert helyzetekből, megtanulta, mi az, amit aktívan alakíthat, és mi az, aminek lefolyása nem az ő kezében van, amit átengedhet a folyton változó életnek. Angéla a bajai Eötvös József Tanítóképző Főiskolán diplomázott, majd néhány évig tanítóként dolgozott. 2015-ben tűnt fel az online térben, ahol Gumiszoba nevű blogján kezdett publikálni társadalmi kérdésekről. 2016-ban egy máltai családi nyaralás során balesetben elveszítette legidősebb, akkor 18 éves fiát. Négyévnyi gyász után írta meg ezzel kapcsolatos érzéseit a Mikor feltámad a szél című könyvében. Azóta számos műve megjelent – többek között a 10 okom a haragra, majd az Anyaszív – melyekben olyan tabutémákat feszeget, amikről nem igazán akarunk beszélni. Férje halála után döntött úgy, beteljesíti korábbi tervét, és 2018-ban Németországba költözött két fiával, de az újrakezdés igénye már korábban felébredt benne. „Az eredeti tervek szerint azon a nyáron, amikor a fiam meghalt, a férjem hazaköltözött volna, én pedig Angliában próbáltam volna ki magam az idősgondozásban. Amikor megtörtént a tragédia, leült a család, és megbeszéltük, hogy nem borítjuk annyira az eredeti terveket, így kaptam zöld jelzést arra, hogy elutazzak. Anglia helyett Máltára.” Ez az időszak rés, átmeneti tér volt régi és új között, egy ajándék a kiszabadulásra, a gyászolásra, a veszteség feldolgozására. „Spirituálisan nagyon erős év volt ez. Hiába voltak fárasztó munkáim, úgy voltam vele, nem baj, hadd fájjon. Valaki a gyászban összebújik a szeretteivel, az én utam az volt, hogy elszakadjak az otthonomtól. Pont eljutottam arra a pontra, hogy kaptam új munkát, lett jó fizetésem, és beköltöztem egy olyan lakásba, ami akár lehetővé tette volna, hogy a fiaim is velem éljenek, amikor jött a hír, hogy a férjem súlyos beteg, ezért hazaköltöztem.”

Utólag Angéla úgy látja, máltai élete nem igazán vezetett volna sehová, mégsem mozdult volna, ha az élet nem kényszeríti rá. A sorozatos tragédiák után azt érezte, többé nincs maradása a kisvárosban, ahol addig éltek. „Ez egy olyan bélyeg, amitől akkor sem tudsz megszabadulni, ha fel akarsz állni. Mindig is ti maradtok az a család, akivel tudják, hogy mi történt. Én viszont nem akartam beleszorulni a traumákba, ezért úgy voltam vele, hogy a 19-re ráhúzom még ezt a lapot, pedig majdnem beletört a bicskám. Sokszor hallottam már a külföldi újrakezdés kapcsán megfogalmazni azt a kétséget, hogy: diplomásan végezzen az ember kulimunkát? Én erre azt mondom, azért tanultam, hogy felismerjek helyzeteket, tudjak rugalmasan alkalmazkodni – még akkor is, ha polcpakolóként vagy gondozóként is kell dolgoznom. Nem az vagyok, ami az aktuális munkám.”

Ezek a változások és változtatások kellettek ahhoz, hogy Angélában elég önbizalom ébredjen, hogy komolyabban is foglalkozni kezdjen az írással. „Fölszabadultam a nyomás alól, és hinni kezdtem benne, hogy író lehetek. Azóta is folyamatosan születnek bennem a történetek, hiszen sok mindent megéltem, és a környezetemre is mindig annyira erősen exponáltam, hogy tele vagyok mondandóval.” A reziliencia, a változásokra való gyors és hatékony reagálás, az alkalmazkodás Angéla szerint nagyon fontos a túléléshez. „Az életem is hozta magával, hogy a változtatás könnyen menjen, de a nagyszüleimig visszamenőleg, transzgenerációsan is vannak ilyen történeteim, amelyekből erőt tudok meríteni. Megtapasztaltam azt is, hogy sokszor van arrafelé az út, amerre félelmetes. Az a védekezésem ellene, hogy fölszívom magam, beleállok, és megyek előre. Mindenki mindig a gyökereit keresi, ezért most, hogy újra költözés előtt állunk, sokan értetlenül kérdezik tőlem: leéltél itt hat évet, hogyhogy újra továbbmész? Én pedig azt válaszolom erre, ez az én szupererőm, a gyökerem pedig belül van. Azt írja Esterházy, »Én gyökértelennek érzem magam, mert én vagyok a gyökér«. Világéletemben sokat gondolkodtam ezen a mondaton. Ma már tudom, hogy azt jelenti, bárhol lehetek, akkor sem veszem el” – mondja Angéla.

Jananné Raoufi Fatana: „Bármi is történt, ugyanaz a mohamedán nő vagyok, aki voltam.”

„Ahogy a magyarok mondják, minden voltam, csak akasztott ember nem” – mondja Jananné Raoufi Fatana, aki a 90-es évek legelején költözött Afganisztánból Budapestre egyetemi docens férjével, 5 éves kisfiával és pocakjában a kislányával. „Nehéz volt, mert semmit nem tudtam magyarul, a férjem segített a tolmácsolásban. Nyolc hónapos volt a kislányom, amikor beadtam a bölcsődébe, és nyertem egy ösztöndíjat, melynek segítségével elkezdhettem tanulni a magyar nyelvet és folytathattam az egyetemet is. Afganisztánban a nők igen kevés százaléka jár iskolába, közülük sokan sajnos analfabéták, de szerencsére én azok közé tartoztam, akik tanulhattak; harmadéves voltam az angol szakon, amikor eljöttünk” – meséli Fatana, aki olyan szakmát akart tanulni, amiben akkor is tud dolgozni, ha visszamennek Afganisztánba. Hazájában a fogyatékos emberek fejlesztésére nem fordítottak figyelmet, viszont vakok intézete náluk is létezett, ezért Fatana tiflopedagógián, valamint tanulásban akadályozottak pedagógiája szakirányon végzett 1998-ban a Gyógypedagógiai Főiskolán. Közben megszülte harmadik gyermekét is.

Afganisztánba végül nem költöztek vissza, mert férje a gödöllői egyetemen kapott tanári állást, ahol 18 évig éltek. Fatana 16 éven keresztül dolgozott a Gödöllői Montágh Imre Általános Iskolában – először gyógypedagógusként, majd igazgatóhelyettesként. Közben elvégezte a közoktatás-vezetői képzést és nyitott egy gyroséttermet is, de egy családi tragédia miatt végül megint más irányt vett az élete. „A kisebbik gyermekemet elvesztettem, és többé nem tudtam ugyanazzal a lendülettel, szeretettel a fogyatékos gyerekekkel foglalkozni, mint addig. Ott kellett hagynom az iskolát, mert minden a gyerekemre emlékeztetett. Nehéz döntésnek bizonyult, mert elismert család voltunk a környéken, akkor még nem vette körül a külföldieket ekkora gyűlölet, mint most. Nem migránsok voltunk, hanem egy külföldi család, akik minden területen helytállnak.”

2015-ben Fatana a fóti Gyermekváros menekültrészlegének vezetője lett. „Kemény munka volt: egy személyben láttam el a pedagógusi, otthonvezetői, tolmácsi teendőket, és természetesen anyukaként is funkcionáltam a sok-sok szerencsétlen sorsú fiatal számára. De sajnos túl sok volt a kontroll, a politikai nyomás, ezért magam mondtam fel. Egy közoktatási és egy gyógypedagógiai diplomával végül csináltam egy vállalkozást: ezúttal fordító-tolmács lettem.”

Fatana jelenleg Budapesten él a férjével, gyerekei már kirepültek. Afganisztánban kétszer is járt a tálib hatalomátvétel óta; azt mondja, nagy a szegénység, de legalább háború nincs. A számtalan újrakezdés ellenére Fatana még mindig az a muzulmán nő, aki egykor volt. „Tartom az otthoni szokásokat, de tisztelem az ittenieket is, hétköznap magyarosan főzök, de hétvégén az afgán ételeké a főszerep” – mondja.

Sevcsik M. Anna: „Eleinte fogalmam sem volt, mit szeretnék, egy veszteség terelt az utamra."

Vetélései kapcsán számos fájdalmas és traumatizáló mondattal találkozott Sevcsik M. Anna kommunikációs szakértő, az Élet.Érzés Egyesület (korábban Babagenetika) alapítója, aki nyolc alkalommal volt várandós, végül öt gyereknek adott életet. Pontosan ismeri az érzést, milyen elveszíteni egy magzatot, milyen nehéz az, ha ebben a helyzetben nem kapjuk meg a megfelelő támogatást, a kellő információt vagy az empátiát a környezetünktől.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin téli lapszámában olvasható! Már kapható!

Te is éppen nehéz időszakon mész keresztül? Az alábbi mondatok erőt adhatnak a folytatáshoz: