Ez a cikk az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg.

Valahol azt hallottam, hogy „amíg vér nem folyik”, nem kell beavatkozni. Te mit gondolsz?

Egy ideig én is ezt gondoltam. De ma már úgy látom, ez az elv nem húzható rá minden esetre. Gyakran megmerevednek a szerepek: lesz egy gyengébb, aki mindig alulmarad. A környezetemben figyelemmel követtem két testvér folyamatos civódását, és egyszer csak azt vettem észre az egyik gyereken (érdekes módon nem a kisebben, hanem az idősebben), hogy „feladta önmagát”, a személyisége idomult ehhez a helyzethez. Fülét-farkát behúzta, szinte félt a kistestvére közelébe kerülni, ráadásul folyton őrá szóltak rá, hogy „ne bántsd a kisebbet”.

Mindig ugyanaz a hunyó?

Én azt gondolom, hogy ha figyelsz, akkor fel tudod mérni, hogy a testvérek közül általában ki kelti a feszültséget, melyikük generálja a veszekedéseket, verekedéseket. Őt le kell kapcsolni, ki kell emelni a szituációból, hiszen van a szekálásnak olyan mértéke, ami már nem megengedhető. Nem kell direkt büntetni, inkább csak mondjuk azt neki: „most menj ki az udvarra, pattanj fel a biciklidre” stb.

Vajon ő a hibás az egészért?

Egy ilyen folyamatos – mondjuk ki – bántalmazásban mindkét fél szenved. Úgy látszik, a kis agresszor az adott pillanatban nem tud, nem képes másképpen kapcsolódni. Az erejét fitogtatja, s ennek hátterében valószínűleg valamilyen – vélt vagy valós – sérelem áll. „Apa szebben szól a testvéremhez.” „Anyának nem én vagyok a kedvence.” „A tesóm elvette a barátomat.” A piszkálódó félnek baja van! Tulajdonképpen rá is oda kell ebben a helyzetben figyelni és enyhíteni kell a sértettségét. A másik gyerekünket pedig érdemes abban edzeni, hogy meg tudja védeni magát. Szervezzünk sok külön programot, és ne zárjuk össze a gyerekeket a nagymamánál töltött közös nyaralás erejéig sem: ebben a helyzetben ez nekik büntetés.

Az én baráti körömben is előfordult hasonló testvérháború. Ott váltak a szülők.

Ha a szülők háborúznak, gyakran a gyerekek is „lejátsszák a meccset”. Ráadásul ahogyan a szülők kezelik a konfliktusokat, ahogyan mederbe terelik (vagy nem terelik) az agresszív érzéseiket, az lesz a minta a gyerekeknek is. Ők pedig azon fogják leverni a fájdalmukat, aki a leginkább a közelükben van: a testvérükön. Lehet, hogy apa vagy anya a válás miatt nem válik mindig elérhető szereplővé az életükben, de a testvérük mindig ott lesz, és ha bántaniuk kell valakit, hát őt fogják bántani.

És akinek nincs testvére?

Az egykéknek nehezebb dolguk van abból a szempontból, hogy bizonyos érzések, például a féltékenység vagy az irigység feldolgozásához kevesebb terepük adódik. Ezek az érzések alapvető elemei a testvérkapcsolatoknak, és a testvérek természetes módon fel is dolgozzák ezeket. Az egykéknek ezzel több dolguk lesz, de persze amikor közösségbe járnak, ők is egészségesen fejlődnek majd.

Mi a helyzet a nagyobb fiúk eldurvuló verekedéseivel?

Szét kell választani és határozottan utasítani őket, hogy kezdjenek valami másba, külön-külön. Később lehet beszélni velük a szituációról, de inkább este, nyugodt körülmények között, semmiképp sem akkor, amikor „helyzet van”. Remek ötletnek tartom egy bokszzsák felszerelését a fiúszobába, ahogyan a küzdősportokat is: nagyszerű módja a feszültség levezetésének, miközben azt is meg kell tanulni, hogy annak is vannak bizonyos keretei.

Talán segíthet, ha a gyerekeket közös szobába költöztetitek: