Valaki szörnyű mondatot dobott a nászajándék-dobozunkba – ki lehetett az?

Borítókép: Valaki szörnyű mondatot dobott a nászajándék-dobozunkba – ki lehetett az? Forrás: pixabay.com
Dorka esküvői krimije következik. Vajon ki tehette? És hogyan lehet ezt kinyomozni?

Két hete volt az esküvőm. Úgy készültem rá, mint életem nagy napjára, és sok tekintetben az is lett. A rákövetkező délután azonban tönkretett mindent.

Fél éven át, nagy boldogságban szerveztük a lagzit. Néha összeszorult a gyomrunk, amikor érkeztek a hírek a delta variánsról, de júliusban fellélegezhettünk, és végleg összetrombitáltunk körülbelül száz embert. A meghívóhoz írt e-mailben előre kértünk mindenkit, hogy ne szamovárt vagy vasalót adjon ajándékba, inkább dobjon össze annyi pénzt, amennyi tőle telik, mert nagyobb nászútra gyűjtünk. Néhányan előre utaltak, a többség azonban azt a lehetőséget választotta, hogy a helyszínen felállított dobozkába dobja majd a felajánlott összeget.

A lakodalom nagyon jól sikerült. Gyönyörű volt az idő, szenzációs a DJ, ömlött a sör és a pezsgő, a násznép pirkadatig táncolt. Hajnali négyre hívtunk taxit, fogtuk az asztalra állított, borítékoktól hemzsegő dobozt, és hazasuhantunk.

Ne nézzenek pénzéhesnek, de a másnap délutáni, kóválygós kelés után csak ledobtunk egy kávét, majd azonnal nekiestünk a doboznak. El is terveztük, hogy egymás testére hajigáljuk a bankjegyeket, ahogy az amerikai filmekben szokás. Viháncoltunk, mint a kölyökvizslák, és egymás után téptük fel a borítékokat – körülbelül öt percig tartó önfeledt boldogságban.

- Te nézd csak! – szólalt meg hirtelen újdonsült férjem. Tanácstalanság vibrált a hangjában. – Szerinted ez micsoda?

Közelebb csúsztam hozzá. Egy nagyjából téglalap alakú papírfecnit tartott a kezében: azért mondom, hogy nagyjából, mert látszott a cikkcakkokból, hogy valaki sietősen, ormótlanul ollózta ki egy sima papírból. A papírra újságokból kivágott betűket ragasztottak, mint valami B-kategóriás ponyvakrimiben.

-Dögöljetek meg mind a ketten a nászéjszakátokon. – olvasta a férjem a szöveget olyan hangon, mint aki tétovázik, hogy nevetés vagy méltatlankodás buggyanjon ki belőle. Elvettem tőle a papírt, ide-oda forgattam. Nem volt rajta más. Mintha még a formátlanságával is meg akartak volna alázni minket.

-Nahát. – mondtam, miközben jeges kéz szorította meg a szívemet. – Ezt nem értem. Ki csinálhatott ilyet?

A férjem rémültnek tűnt.

-Vajon valaki azt hitte, hogy ez vicces? Lehetetlenség. Ez… egyszerűen abszurdum.

Ennél okosabbat én sem tudtam mondani. Ültünk egymás mellett a rengeteg felbontatlan boríték között, és már nem érdekelt minket a nászút végösszege. Az üzenet elérte a célját, megfagyott a levegő a lakásban. Friss házasok voltunk, és úgy éreztük magunkat, mint akiknek a lelkét mozsárban törték össze.

Komolyan persze nem ijedtünk meg, eszünk ágában nem volt szólni a rendőrségnek. Nyilvánvaló volt, hogy az illető nem akar minket meggyilkolni: a célja mindössze annyi, hogy elrontsa a kedvünket. Fényes sikert aratott.

Bár nem mertem hangosan kimondani, a fejemben gyorsan megfogalmazódott a gyanúsítottak listája. Nyilván a férjem is így volt ezzel. Az én listám élére kerültek a meghívottak társai, a körülbelül negyven „plusz egy fő”. Hozzájuk nem fűztek érzelmi szálak, őket volt a legkönnyebb megvádolni, bár hogy miért állna érdekükben bántani minket, akiket nem is ismernek, elképzelni sem tudtam.

Sajnálom, hogy ki kell mondanom, és talán így érthető lesz, miért nem beszéltem meg a vádpontjaimat a férjemmel: a listám ezüstérmese az ő tizenéves fia lett. Boldi, bár roppant udvarias, valójában egyáltalán nem kedvel: engem hibáztat a szülei válásáért, és komoly gondok vannak vele az iskolában is. Boldi ugyanakkor érzékeny és okos gyerek, kifinomultabb a stílusa efféle barbár módszereknél.

A bronzérmet anyósom kapta. Nagyon szerette az előző menyét, szurkálódó megjegyzéseitől gyakran kellett szenvednem: miért nem olyan finom a főztöm, mint Andikáé, miért dolgozom annyit, bezzeg Andika meg tudott ülni a fenekén, Andikának volt a világon a legelragadóbb humora, és így tovább. De anyósom sírt az esküvőn, és meghatottságában összevissza ölelgetett. Amennyire meg tudtam ítélni, őszinték voltak az érzései. Lehetséges lenne, hogy miközben megszorongat, a vállam fölött gonoszul mosolyog a másnapi reakciómra gondolva? Valószínűtlennek tűnt. És a legkomolyabb ellenérvet még nem is mondtam ezzel a két emberrel kapcsolatban: mind a ketten imádják a férjemet. Márpedig ez a béna fenyegetés mindkettőnknek szólt.

A férjem listájára elsősorban apámat és a bátyámat tippelem. Apu nem volt elégedett a választásommal, és mindig is a bátyám volt a kedvence: a férjemhez és hozzám is hűvösen, enyhén ellenségesen viszonyul. Hűvösen, igen. Nem szenvedélyes gyűlölettel, ami ebből a levélből sugárzik. A bátyám pedig beteg, gyógyszereket kell szednie, a pszichiátriát is megjárta. Másfajta érv nem szól ellene, de a férjem mindig tartott kicsit a mentális zavarokban szenvedőktől. El tudom képzelni, hogy emiatt az egyébként ártalmatlan testvéremet sem zárja ki a gyanúsítottak köréből.

És a lista véget ért.

Bárhogy is töröm a fejem, más vendégről nem tudnám feltételezni, hogy kivágja egy újságból a betűket, felragasztgatja őket egy ócska fecnire, majd amikor senki nem figyel rá, pénz helyett bedobja a nászajándék-dobozba. Közeli rokonok és jó barátok voltak a meghívottak, csupa kedves, szerető ember. Gonosz vagy őrült az ilyen? Ki az, aki ennyire gyűlöl bennünket? Ki akarta elrontani a házasságunk első napját? Valaki, aki elégedetten evett-ivott a lagzin a mi kontónkra, talán táncolt is, beszélgetett, nevetgélt, közben az arcunkat figyelte, és kezét dörzsölgetve arra gondolt, micsoda döbbenet lesz majd, amikor szembesülünk a jókívánságával.

A dolog azóta sem hagy nyugodni. Elhatároztam, hogy botcsinálta Miss Marple-ként megpróbálom kinyomozni a bűnöst. Még nem tudom, mennyire lehet sikeres egy ilyen küldetés, de az biztos, hogy a legjobb barátnőm lesz a kiindulópont. Ő ugyanis szinte mindenkit ismer, aki ott volt.

Nézd meg galériánkban a legjobb valós bűnesetekről készült filmeket!