Kassa
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai
Vannak, akik szerint fölöslegesek a Kassával kapcsolatos nosztalgiázások, hisz már alig él néhány ezer magyar a városban, pedig még 1910-ben még Kassa több, mint kétharmada magyarlakta volt. Főleg a betelepítéseknek köszönhetően az arány most 3.8 százalék. Az Egy polgár vallomásait olvasva ez a döbbenetes fogyás még inkább szembetűnő. Ennek fényében bizarr módon hat Márai 1934-es megjegyzése, mely szerint „E regényes életrajz szereplői költött alakok… a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.” Az Egy polgár vallomásai a rendszerváltás utáni magyar könyvpiac egyik legnagyobb szépirodalmi sikere volt. A társadalomrajznak, városszociológiának és önvallomásnak is egyként pazar prózamű tárgyilagos, mégis poétikus alkotás. Megmutatja a patricius polgári miliőt, a hétköznapi kisegzisztenciákat, az árnyas, idilli utcákat, a cselédek, elöljárók, hivatalnokok és diákok városi panorámáját, és azt az egyházi iskolát, melyben a történet elbeszélője érzékeny és introvertált lett. A könyv második részében a városi univerzum zárt világa kitágul, az elbeszélő meginvitál minket Berlinbe, Párizsba, Velencébe, azokba a városokba, melyekben a polgárból hazáját rajongásig szerető világpolgár lett.

Moszkva
Lev Tolsztoj: Háború és béke
Tolsztoj kontinentális meséjében csak a mellékszereplők száma több mint ötszáz, de a karaktereik majdnem olyan pontos rajzolatot kapnak, mint amilyen Pierre Bezuhov vagy Natasa alakja. A regény amellett hogy a realista próza szintetizáló nagy műve – családregény, társalgási regény, nevelődéstörténet és háborús eposz – jócskán ad teret a fantáziaáradásoknak, melyek az adott körülmények között meglehetősen hitelesek. Gondoljunk csak bele, milyen fura lenne, ha ma egy rendőrparancsnok hátára kötnek egy hatalmas medvét! Tolsztojt olvasva egyszerre érezzük magunkat a cselekmény sodrában, és egyszerre vagyunk távol, valahogy úgy, ahogy az austerlitzi csatamező felett szálló felhő része a tablónak, ugyanakkor független is tőle. A halál pedig halál, függetlenül attól, hogy Kutuzov, Napóleon vagy egy körovos az utolsó ember, akitől elbúcsúzunk. A Háború és béke univerzális nagy mű, az orosz nép története, a nemesség históriája, az individuum nagy kalandja. A hétköznapi élet család-meleg életképeitől a népek, kontinensek történelmét eldöntő csatákig minden benne van. Ami nincs, azt a felhőkből kell kiolvasnunk.

Macondo
Márquez: Száz év magány
A mágia és a realizmus vérfertőző nászából született meg a Száz év magány. A Buendía család két dologtól rettegett igazán: hogy disznófarkú gyerek születik a zárt közösségben, és még ennél is jobban rettegnek a magánytól. A hely annyira zárt, és olyan messze van mindentől, hogy a világ csak 1967-ben fedezte fel, akkor, amikor Gabriel Garcia Márquez megjelentette a Száz év magány című regényét. Ekkor ismerkedtek meg az irodalmi földrajz barátai Macondóval, a kolumbiai őserdőben megbújó fiktív faluval. A helység beazonosítása nem jelentett különösebb gondot, sejthető volt, hogy a Karib-tenger melléki Aracateca nevű a településről van szó, arról a helyről, ahol Marquez 1928-ban született és kilenc éves koráig élt. Történelmi bohózatnak és eposznak sem utolsó Nobel-díjas regény valójában generációk tablószerű felfestése, de oly módon, hogy csak egy vászon állt a történetek elmesélésére, így aztán egymásra rétegződtek a színek és a formák. A szenvedéllyel teli mesefigurák olyan erővel képesek szeretni, sóvárogni, olyan erős a fényük, hogy akkor is jól látszanak, amikor újabb – és újabb Buendia-mese takarja el az előző generációk teremtéstörténeteit.

Bécs
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember
Bár Musil szemérmesen Kákániának nevezi az Osztrák-Magyar Monarchiát, és csak néha ejti ki a birodalom fővárosának a nevét, azért mindenki tudja: a regénytrilógia jórészt Bécsben játszódik. Bécs csak annyiban tér el Budapesttől, hogy felmutathatóak legyenek az apró különbségek. Szimbolikusan általában egy emelettel magasabbak a házak, mint Pesten – amiből nem lehet következtetéseket levonnunk, ha csak azt nem, hogy onnan messzebbre lehet látni. A tulajdonságok nélküli ember enciklopédikus igénnyel írt regényfolyam, annyi mindenről szól, az 1913-as Bécsről, a testvérszerelemről, Wagnerről, az érzékiségről, a halálról, hogy Musil nem is fejezte be. A történetet mi zárhatjuk le, például azzal, hogy megiszunk egy feketét a Sperl Caféban – ahol állítólag az író számos oldalt vetett papírra gigászi regényéből –, és sétálunk egyet az Am Hof piacon, kiszellőztetjük a fejünket a schönbrunni palotakertben, elmélkedve a Monarchia tarthatatlanságáról.

Még több olvasmány az Életem könyvei rovat illusztris szerzőinek ajánlásával: