Hangulatos fotókon Gyula, a kis ékszerdoboz: így jártuk be egy babával a várost

Az utazás vajon mi?
Van olyan barátom, aki alig hagyja el a lakást, de legalábbis az utcáját, amióta gyereke van. Mások módjával utazgatnak ugyan, de nem lépik át az országhatárt, megint másoknál a láthatatlan vonal Európa, de olyat is ismerek, aki simán elrepül a pár éves lányával Ázsiába vagy a Karib-térségbe. Nem vagyunk egyformák, mások az utazási és határtologatási preferenciáink, a temperamentumunk, az élethelyzetünk, a külső segítségeink. Nincs tehát egyetlen jó megoldás, ahogy az LGT énekelte annak idején: mindenki másképp csinálja.
Szülőnek, de legfőképp anyának lenni a társadalmi elvárások szerint non-stop üzemmód, ahol elvárt az önfeladás, a pihenés nélküli robot, pedig muszáj néha ha nem is teljesen kikapcsolni, de lejjebb tekerni, és teret adni más szerepeknek is. Ami az utazásokkal kapcsolatos dolgokat illeti, vegyesek az érzéseim és a tapasztalataim. Állapotosan, a fiam megszületése előtt nagy, közös világ körüli utakat tervezgettem – szerintem ez is kellett az élet gyökeres megváltozásával járó megpróbáltatások átvészeléséhez. A kisgyerekkel eddig egyszer merészkedtem repülőre, odafelé a férjemmel, visszafele kettesben, ami halálosan rossz ötlet volt. Rémálmokat meghazudtolóra sikerült a leszállás, ha nincsenek segítőkész utastársak, valószínűleg még mindig ott ülünk. Ez persze nem vette el a kedvemet a légi kalandoktól, de azzal, hogy egyedül vigyem fel, megvárom, amíg járni tud. Arról pedig, hogy nélküle menjek bárhová, még évekig szó sem lehet.
Maradnak tehát az autós utazások, nyárig kizárólag belföldön – egy rövid debreceni kiruccanás után pedig most Gyula került sorra.
Hej Gyula...
A pakolás őrület, gondolom, ezzel nem mondok újat. Három éjszakára mentünk, és annyi cuccot, ruhát, játékot, babaholmit csomagoltunk, mintha Ausztráliába mennénk évekre. Néhány hónapja a gyerek még gyűlölte a kocsit, de mára nagyjából kibékültek, így a füldugót otthon hagytam, és még a biztonsági cumit se kellett bevetni, melyet amúgy is nagyon ritkán használunk.
Gyula meglepetésünkre alig változott a Covid óta, illetve talán még kevesebb lett az ember. Persze, hisz akkor meleg nyár volt. Az éttermek téli üzemmódban zötyögtek, volt, ami ki se nyitott, más délután háromkor bezárt. Kóvályogtunk a gyerekkel a csinos kis utcácskákon kávéra és péksüteményre éhesen, végül egy kézműves hamburgerezőbe botlottunk, s bár egyikünk sem elszánt rajongója a puffadt zsemlék közé dugott marhahúsnak, maradt ez – és legalább finom volt.
A nyitónapot követően első ízben vittük el a gyereket babaúszásra, amelyet először enyhe riadalommal, később pedig méla közönnyel tűrt. A felváltva fürdőzés szokását már itthon is kialakítottuk, és bevittük Gyulára, azaz egyik reggel én mentem úszni, gyógyvizezni és szaunázni, a másik nap a férjem. Belefutottunk egy tacskófesztiválba, én még életemben nem láttam ennyi tacskót, rendeztek nekik futóversenyt is, döbbenetesen vicces volt. Meglátogattunk néhány éttermet, már amelyik nyitva volt, egy kivételével tök jól sikerültek ezek a közös étkezések, az is csak részben volt kellemetlen, mert néhány fásult tekintetű néni valamiért rossz néven vette az etetőszékben boldogan trónoló fiam csengő kiáltozását. Nem mondom, tényleg fülsértő tud lenni, de hát mit mást tegyen egy nyolc hónapos, mint hogy a hangját próbálgatja?