A legkisebb fiam nagy eltűnőművész. Tűnt már el balatoni strandon a plédről azalatt, amíg az utolsó falat lángost lenyeltem (a tó szélén a sekély vízben várat épített, amikor rátaláltunk), kisebb élményfürdőben (mi már rettegve pásztáztuk az úszómedence alját, ő meg a vécéből került elő, ahol magára zárta az ajtót, amit aztán alig tudott kinyitni). De a családi legendáriumot gazdagító legemlékezetesebb akciója az volt, amikor 5 évesen külföldön tűnt el, a környék leglátogatottabb turistalátványosságánál, ahol mindig óriási a tömeg. Egy szót sem tudott az ország nyelvén, és aznap elfelejtettük a zsebébe tenni a kártyát, amin a neve és a telefonszámunk szerepelt. Nem egy szívbajos gyerek, de azóta elfogja a méla undor, ha meglát egy fotót a Mont Saint-Michelről, én pedig vadászom az ötleteket, mert azt gondolom, nincs olyan óvintézkedés, ami túlzó lenne.

1. A következő nyaralás előtt mindhárom gyerekemnek vettem olyan karszalagot (), amit ő maga nem tud levenni, erre ráírtuk a nevüket és a mi telefonszámunkat. Akár tetszett nekik, akár nem, ezt nyaraláskor minden nap indulás előtt rájuk adtuk.

2. Karkötő híján alkoholos filccel vagy tollal is ráírhatjuk a gyerek csuklójára ezeket az adatokat. Tehetjük a gyerek zsebébe a saját névjegykártyánkat, vagy ha a szállodánknak van kártyája az elérhetőségeivel, akkor azt is.

3. Ne csak akkor gondoljunk erre, amikor velünk jön valahová a gyerek. Amikor a fiamékat még az oviból kirándulni vitték vonattal Budapestre, ahol vagy négyféle tömegközlekedési eszközzel utaztak aznap, az óvónők minden gyerek nyakába egy kártyát akasztottak, amin rajta volt, hogy melyik intézménybe, milyen csoportba járnak, plusz az óvónők neve és mobilszáma. Pár napja, amikor nyári táborba indultak vonattal a gyerekeim, ez eszembe is jutott, és gyorsan beraktam egy cetlit a hátizsákjukba a kísérő tanár nevével és elérhetőségével, hogy ha átszállásnál elkeverednének, meg tudjanak kérni egy felnőttet, hogy felhívja őt (ők nem vihettek telefont).

4. Ha családi kirándulásra indulunk, készíthetünk indulás előtt legalább egy csoportképet (de inkább mindenkiről külön egyet) a telefonunkkal. Olyat, amin jó látszik a ruházat és az arc is, hogy ha valaki eltűnne közülünk, akkor egyből meg tudjuk mutatni a fotót annak, akitől érdeklődünk, hogy nem látta-e elkóborolt családtagunkat.

5. Egy fórumon olvastam egy parti őr hozzászólását, aki elmondta, hogy tapasztalatai szerint a tengerparton a kisgyerekek tíz esetből kilencben a legkisebb ellenállással szemben kóborolnak el, azaz arra, amerre a szél fúj, nem pedig széllel szemben. Így nekünk is így érdemes a keresésére indulnunk.

6. Ha olyan helyre megyünk, ahol nagy tömeg lesz (például egy élményparkba), akkor öltöztessük a gyerekeket egyforma színű pólókba, ruhákba (lehetőleg minél élénkebb színűbe). Így könnyebben kiszúrjuk őket a tömegben.

7. Az élményparkos kiruccanás előtt azt is kössük a gyerek lelkére, hogy ha elveszít minket szem elől, a kijáraton semmiképp ne menjen ki. Inkább maradjon ott, ahol utoljára látott minket, és az arra járóktól kérjen segítséget. Ha ő is elkezd bolyongani minket keresve, mi pedig őt hajkurászva, akkor kisebb az esélye, hogy megtaláljuk egymást.

8. A kisgyerekkel játsszuk is el előre, hogy mit tenne, ha kirándulás közben elveszne. Gyakoroltassuk be vele azokat a mondatokat, amivel ilyenkor segítséget kérhet. Rémülten nehezebb rögtönözni.

9. Senki ne gondolja azt, hogy csak kicsi gyereket lehet elveszíteni. Sőt, vele gyakorlatilag egyszerűbb a dolgunk, hiszen neki akár meg is foghatjuk a kezét, és ő még talán ösztönösen mellettünk marad az idegen környezetben. Egy kamasz viszont már megsértődik és faképnél hagy minket, ciki neki mellettünk jönni, vagy egyszerűen elborul az agya és két és fél órán mindenen csak röhög, különösen a mi józan kéréseinken vagy felszólításainkon. Ezért nyaraláson, kiránduláson mindig legyen egy előzetesen megbeszélt pont (a metróállomás jegypénztára, a múzeum információs pultja, a szállás, ha csak a környéken sétálunk), ahol találkozunk, ha mondjuk 10 perc keresés után sem találjuk egymást.

10. Tanítsuk meg a gyereknek minél kisebb korban, hogy miről ismer fel egy egyenruhát, és ha minket szem elől tévesztett, akkor nézzen körül, hogy lát-e rendőrt, biztonsági őrt a környéken. Annak idején a Mont Saint-Michelnél a szerencsén és a francia csendőrökön múlott, hogy megtaláltuk a fiamat. Szerencsénk azért volt, mert egy fallal körülvett városkában voltunk, aminek csak egy kijárata volt. A fiam ugyan kiment ezen, de a csendőröknek pont az tűnt fel, hogy egy kisgyerek egyedül kószál a buszparkolóban. Riasztották a kollégáikat, így amikor megszólítottam két fiatal csendőrnőt, ők már tudtak róla, hogy van egy elveszett gyerek, és gyorsan oda is vezettek a városkapuhoz, ahol az összecsődült turisták és a csendőrök között bömbölt a fiam. Azóta nála tulajdonképpen elegendő óvintézkedésnek bizonyul az is, ha emlékeztetjük franciaországi kalandjára.

Nektek is vannak hasonló tapasztalataitok? Na és még több hasznos tanácsotok, tippetek? Segítsetek, osszátok meg velünk és a többi szülővel a kommentekben!