Pásztory Dóra: Félelem és rettegés a levegőben

A cikk az Éva magazin egy régebbi számában jelent meg.
Hosszú évek rutinja kell ahhoz, hogy pontosan annyi alkoholt vigyek be a szervezetembe, amitől nem követelem felszállás után az út azonnali megszakítását, de nem is hányom tele az ülésben diszkréten elhelyezett kis zsákocskát. Arról nem beszélve, hogy sikeres landolás esetén hasznos, ha nem más gyerekével szállok ki a gépből.
Ennek fényében pompás ötlet volt egy szigetre költözni, ahonnan a leggyorsabb és legrövidebb hazaút a felhők felett vezet, mi pedig évente 3-4 alkalommal meg is tesszük ezt a csekély 1700 kilométert. Gyerekkel, bőrönddel, meg a gines üvegcsémmel. Időjárástól függ, hogy hány darabbal. Mármint üveg, meg bőrönd. A gyerek viszonylag állandó.

Egy dupla rendel
Tavaly januárban költöztünk Londonba, amikor a kisfiam egyéves volt és még masszívan lógott a mellemen az útjaink során. Ennek az információnak csak annyiban van jelentősége, hogy ez nagyban korlátozta a repülés során felvett alkoholmennyiség mértékét. Felelősségteljes anyaként maximum egy-egy pohár bort engedtem meg magamnak ez idő tájt, az viszont már rég kevés volt a gyomromat összerántó félelem hatástalanítására.
Rá hárult ugyanis az a rendkívül hálás feladat, hogy másodpercenként válaszoljon az olyan fogós-ravasz kérdéseimre, mint „Te nem félsz?” „Miért nem?” „Normális ez a hang?” „Látod a stewardess arcát?” „Felálltak már?” „Nyugodtak?” Mindezen válaszokat kellő nyugodtsággal kellett előadnia úgy, hogy közben Barnabás aktuális igényeit is kielégítse. Ergo ne ébressze fel vagy megfelelően artikulálva utánozza a mesekönyv lapjain felbukkanó mezőgazdasági munkagépet.

Igazából teljesen mindegy, mi történik a géppel, mert ha a légiutas-kísérők jönnek-mennek, az öv bekapcsolását jelző kis ikon pedig nem világít, én jól vagyok. Mivel ez a kettő ritkán szokott teljesülni fel- és leszállásnál, így ezek a legnehezebb pillanatai az útnak. Egy időben felírtam a pilóták nevét is, akikkel meg voltam elégedve. Olyan nagy hatással volt rám egy-egy jól sikerült út (meg persze a rövidek), hogy minden landolás után eldöntöttem: karácsonykor mindenképpen küldök képeslapot az adott pilótának.
Ez egyébként rémes dolog. Komoly korlátokat szab az embernek, ha van egy ilyen mély és súlyos parája – egy gyermekével rendszeresen együtt utazó anya számára pedig még felelősség és extra kihívás is, hogy ha lehet, a gyermekembe ne ültessem el a félelem magját.
Gyerekkel könnyebb
Már annyit ittam a repülőútjaim során, hogy nem is emlékszem, a kezdetektől így volt-e. Ha minden igaz, 1999-ben repültem először Braunschweigbe, úszóként, életem első Európa-bajnokságára. Erre az útra nem emlékszem, a 2000-es manchesterire viszont annál inkább.

Azt hiszem, ott kerültem először sokkos állapotba. A gép végül nem szakította meg útját, sikeresen landolt az aktuális versenyünk helyszínéül szolgáló Manchesterben. Azóta viszont gyomorideggel várok minden soron következő utat. Én aztán tudom, mennyire meghatározó tud lenni egy rossz élmény.
Repkedésből pedig kijut bőven. A 2015-ös évben 12-szer szálltam gépre. Sőt, egyszer bevállaltam egy utat kettesben a kisfiammal. Ő elég jó terápia. Amikor a félelmem a tetőfokára hágna, csak ránézek, és jobban vagyok. A legtöbbször igyekszünk úgy időzíteni az utazást, hogy Barnabás alvásidejére essen: ha pedig nem ébred fel egy-egy mini zuhanás alkalmával, akkor olyan nagy baj nem lehet. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ő semmit nem érzékeljen az én félelmemből. Valószínű, az ő életében a repülés olyan lesz, mint a miénkben volt a vonatút. Szerencsére már most teljesen otthonosan mozog a reptereken, gyakorlatilag London összes légikikötőjét felnyalta már legalább egyszer, és eddig semmi jelét nem mutatta a félelemnek, békésen viselkedett minden utunk alkalmával. Már amennyire egy második életévét taposó kisfiú képes erre. Ehhez általában egy könyvtárnyi mesekönyv, néhány kiló rágcsa és nagyjából 100 kisautó vagy kisállat szükséges. Nem csoda, hogy a pelenkázótáska néha nehezebb, mint a bőröndünk. Otthon három különböző méretű repülőgépe van, amellyel rendszeresen eljátssza a nagymamák érkezését vagy a saját hazautunkat.
Valamit tenni kell!
A legutóbbi visszajövetelünk alkalmával viszont, amikor a reptérre értünk, rám nézett és annyit mondott „nem kell félni”. Tudom, hogy ez nem csak nekem szólt, hanem saját magának is, ami nagyon elszomorított. Tudom, hogy minden rezdülésemet érzi, minden hangulatomra és lelkiállapotomra azonnal reagál, mégis valahol titkon, mélyen reménykedtem benne, hogy ez a félelmem kívül marad a radarján vagy az apukája jelzéseit fogja be. A férjem ugyanis imád repülni. Ez az egyik rejtély benne, amelyet évek óta próbálok – sikertelenül – megfejteni, pedig komolyan, minden utunk során olyan oknyomozást folytatok, hogy abból simán lehetne csinálni még egy Oscar-díjas filmet.
Úgyhogy csak abban tudok bízni, hogy az otthonunk felett átívelő légifolyosó, a percenként elhaladó repülők látványa, a reptér már-már otthonos környezete, a édesapja nyugodtsága elég lesz neki ahhoz, hogy húsz év múlva ne egy gines üveget szorongatva várja a beszállást, ahogyan az anyukája.
Ennek érdekében talán én is tehetek valamit: itt az ideje, hogy valami terápia után nézzek. Te pedig, ha ezt a lapszámot épp egy repülőgépen ülve olvasgatod, néhány feles felhörpintése után, igyál egyet az egészségemre is és nyugodj meg: „gép még nem maradt a levegőben!”