– Régóta pulzált benned, hogy el szeretnél menni Magyarországról…

– Igen. Mint tudod, igazából soha nem éreztem ott jól magam. 13 évesen Afrikába akartam menni, mindig elvágyódtam, mindig kívülállónak éreztem magam. Amúgy is imádok utazni, érdekelnek más kultúrák, nem véletlenül végeztem el a kulturális antropológia szakot az egyetemen.

– És miért éppen Montreál?

– Elsősorban a későbbi férjem, Pisti életútja miatt alakult így. Ő is magyar származású, még az USA-ban találkoztunk egy magyar közösségben – erről írtam a diplomamunkámat. Ő végül nem maradhatott ott, mert nem volt állampolgár, én hazamentem, távkapcsolatban éltünk 2-3 évig, többször szakítottunk is, de végül csak összejöttünk. Pisti a munkája miatt Kanadába ment, mivel kanadai állampolgársága van, és eldöntöttük, hogy kipróbáljuk, tudunk-e egyáltalán együtt élni. Én amúgy nem akartam Montreálba menni, és sokáig nem is élveztem: baromi hideg volt, nem ismertem senkit, szóval az első 2-3 év nagyon nehezen telt, eleinte nem is dolgozhattam, csak önkénteskedtem különböző szervezeteknél. Foglalkoztam hajléktalanokkal, de felvettek egy rádióba is, ahol műsort vezettem, interjúkat csináltam, zenét kevertem, ráadásul turistavízummal. Ilyet Magyarországon nem tudok elképzelni.

- Most mivel foglalkozol?

Szociális munkásként dolgozom egy mentális betegeket segítő non-profit szervezetnél, korábban pedig 3 évig egy kórházban, ahol teljesen természetes volt, hogy együtt dolgoznak feketék, fehérek, keresztények, muszlimok, zsidók. Ebből sosem volt konfliktus, sőt kifejezetten jó volt a hangulat. Pont ez a multikulturális közeg az, ami nekem mindig hiányzott Magyarországon. Sokkal színesebb és gazdagabb az élet, és az ember sokat tanul más kultúrákról.

– Már 13 éve élsz ott. Mesélj kicsit a városról!

– Nagyon befogadó hely. Rengeteg a bevándorló, és sokkal könnyebb a társadalomban mozogni, mint például Magyarországon. Általában mindenki kedves és nyitott. Nyáron nagyon sokan biciklivel járnak mindenhova, a családok birtokukba veszik a közparkokat, piknikeznek, barbecue-znak, lezárják a főutakat, graffitiversenyeket rendeznek, az üzletek kitelepülnek az utcára. Szinte az egész nyár fesztiválokkal telik, amiknek nagy része ingyenes, mint például a Jazz fesztivál júliusban, a Mural fesztivál júniusban, vagy a filmfesztiválok, bár azokra jegyet kell váltani. A tél viszont depisebb, de ha ismersz embereket, mehettek együtt síelni, szánkózni, hóembert építeni. És akkor is vannak fesztiválok, például az egyik ilyen alkalmával mínuszokban dobolnak és táncolnak az emberek az utcán. Viszont ha tényleg nagyon hideg van, akkor mindenki bezárkózik, és senkit nem lehet látni az utcán.

– Akkor is nagyon idillin hangzik.

– Azért itt is vannak társadalmi feszültségek, főleg az angolok és franciák között. Montreal kétnyelvű, az első bevándorlók, a francia és angol telepesek már a kezdetektől fogva konfliktusban állnak, az anglofónok és a frankofónok között pedig ez azóta is fennáll. Quebec francia tartomány, a franciák pedig (érthető módon) foggal-körömmel próbálják fenntartani a nyelvüket az angolul beszélőkkel szemben.

Francois Legault, Quebec tartomány minisztere olyan törvényeket hoz, amelyek megnehezítik az angol nyelv fennmaradását: az úgynevezett „nyelvrendőrség” például ellenőrzi, hogy az éttermekben a választék franciául jelenik-e meg, de legalábbis a francia nyelvű feliratnak nagyobbnak kell lennie az angolnál, és egyre több köztér neve csak franciául van feltüntetve. Ez a módszer egyeseket elriaszt, sok nagy nemzetközi vállalat költözik el innen, és számos bevándorló inkább angol tartományokba megy tovább.

– De akkor hozzád mint bevándorlóhoz pozitívabban viszonyultak, mint máshol.

– Kanada bevándorló ország, ezért itt megszokott, hogy mindenki máshonnan jött. Az igazi bennszülöttek egyébként is az indiánok, persze ezt a kanadai kormány nem fogja nyíltan reklámozni, de már van változás ezzel kapcsolatban. Kezdik beismerni, hogy az évszázados atrocitások, amiket elkövettek az indiánok ellen, az valójában népirtás volt (a Residential school időszakában bentlakásos iskolákban helyezték el az indián gyerekeket, elszakítva őket családjuktól, megtiltva, hogy beszéljék a nyelvüket, számokat kaptak nevek helyett, fizikai, szexuális abúzus érte őket generációkon keresztül).

– Ez Kanada sötét múltja, amivel most kezdenek szembenézni…

– Igen. A szegény országokból érkezők egyébként itt is diszkriminálva vannak, és az alja munkát kapják meg. Létezik rasszizmus is, csak bújtatottabb módon. Amikor beszélgettem kanadai színes bőrűekkel, szinte mind beszámoltak valamilyen fajta diszkriminációról, ami érte őket életük során.

A helyzet mégis több szempontból jobb, mint sok más országban, és ha az első generációnak nem is sikerül, a második vagy harmadik már be tud illeszkedni, sokkal több lehetősége lesz. A társadalmi mobilitás sem olyan zárt, mint Európa sok országában, a melegek itt házasodhatnak, örökbe fogadhatnak gyerekeket. Több amerikaitól hallottam, hogy szeretne átköltözni Kanadába, mert sokkal demokratikusabb ország, mint a Trump-féle Amerika.

- Tudsz barátságokat kötni?

Egy bevándorló könnyebben kerül kapcsolatba más bevándorlókkal, mint a bennszülöttekkel, és ez esetben a québeci franciákra gondolok. Én is inkább bevándorlókkal kötöttem barátságot, de ehhez az is hozzájárult, hogy a québeci francia nagyon más, mint az európai, így nehezebb megérteni, és ez megnehezíti a barátkozást. A bennszülötteknek egyébként is családjuk, kiterjedt baráti körük van, ezért nincs szükségük újakra. A közös sors inkább összehozza az embereket, így könnyebb volt nekem is emigránsok között barátokra találni.

– Gyerekkel, gyerekekkel ott élni elég biztonságos érzés lehet.

– Igen, Montreál nagyon biztonságos, sokszor éjszakáztam korábban, hajnali kettőkor gyalogoltam haza, és eszembe se jutott, hogy valami történhet. Persze hallom, hogy vannak kevésbé biztonságos kerületek, de a Plateau, ahol mi lakunk, nyugodt környék. Nálunk anglofonok és frankofonok laknak egymás mellett, és ahogy megyek a házak mellett, pontosan tudom, hol milyen származású emberek élnek: a szomszédaink görögök, horvátok, macedónok, szerbek, portugálok, németek, franciák, amerikaiak, ők élnek együtt a quebeci franciákkal, és ez csak egyetlen utca. De Kanada általában nagyon szociális és családbarát ország: az uszodák és a könyvtárak ingyenesek, csak fel kell mutatnod, hogy rendelkezel montreali lakóhellyel, és be is mehetsz.

– Hogyan telnek a hétköznapjaitok, az ünnepek, a hétvégék?

– A lányomat viszem szombatonként magyar iskolába: ez egy kis, családias közösség, mindenki ingyen végzi a dolgát, motiválja őket, hogy átadják a magyar nyelvtudást és a magyar kultúra ismeretét a gyerekeknek. Írni, olvasni tanulnak, van néptáncoktatás, és a főbb nemzeti ünnepeket is megtartják, mint március 15, vagy október 23.

– Milyen a gyerek viszonya Magyarországhoz, a magyar nyelvhez?

– Nálunk természetes, mivel a lányom születése óta magyarul beszélünk egymással a férjemmel. Minden évben hazajárunk, így a gyerek találkozik a nagyszüleivel, unokatestvéreivel, és mivel csak 7 éves, még nem kérdőjelezi meg a dolgokat. Örül, hogy van egy titkos nyelve, amit csak mi értünk, a többség pedig nem, és nagyon büszke rá. Amikor megérkezünk Magyarországra, sokszor csodálkozva és hitetlenkedve kérdezi: „Itt mindenki magyarul beszél?”

– Vajon így is marad ez?

– Gondolom, kiskamaszkorban fog változni, amikor a kortársak szerepe fontosabb lesz, mint a szülőké, de szerencsére ez még messzebb van. Ha a magyarságát pozitív élményként élheti majd meg, és büszke lehet a hazájára, akkor talán szívesebben használja majd a nyelvet és tartja fenn a kapcsolatot ezzel a közösséggel.

– Évente egyszer azért hazajöttök, ha jól értem.

– Igen, próbálunk. Én még mindig a haza szót használom…. pedig Montreal is a hazám, csak nem nemzeti értelemben. Nem tudom ezt megfogalmazni, ide kötnek a mindennapok, a rutin, az emberek, akiket megismertem. Szeretem a lazább, békésebb hangulatot, és azt, hogy az itt élők felszabadultabbak, toleránsabbak egymással.

– Szerinted örökre kint maradsz, vagy átmenetinek érzed az ott élést?

– Ez jó kérdés, mert pont most készülünk visszaköltözni Európába, hogy közelebb lehessünk a családhoz, barátokhoz. Nem Magyarországra tervezzük, legalábbis addig nem, amíg ez a rendszer van. Viszont a 13 év kintlét alatt én is változtam, átalakult a bennem élő kép Magyarországról, és maga az ország is változott, így sosem azt találom otthon, ami az emlékeimben él – vagy legalábbis nem pont ugyanúgy. Ahogy egy másik kivándorló mondta nekem egyszer: a repülőn érzi jól magát, mert hiányzik ugyan a haza a külhonban, és örül az ember, amikor hazalátogathat, de a megérkezés után már a másik otthon hiányzik neki, ahol valamennyire gyökeret eresztett, és alig várja, hogy visszamehessen.

Galériánkban olyan magyar emigránsokról olvashattok, akik ötvenhatban menekültek el az országból!