Zürichbe utazni koronavírus-járvány alatt

Borítókép: Zürichbe utazni koronavírus-járvány alatt Forrás: Unsplash/Claudio Schwartz
Nincsenek véletlenek – ez az ordító közhely jutott eszembe, mikor kinéztem az EuroAirportról felszálló gép ablakán. Tavaly ilyenkor egy hetet töltöttünk Svájcban családi meghívásra, és én erre a káprázatos végkövetkeztetésre jutottam. Itt minden a nyugalomról, a kiegyensúlyozottságról, a kiszámítható és biztonságos létről szól. A táj szívet zsongítóan mesés, a házak öt-hatszázévesen hangulatosak, a múlt háborítatlan, a jövő előre látható – még koronavírus esetén is. Kicsit olyan az egész, mint egy ország méretű szanatórium, persze csak a tehetős vendégeknek.

Final Countdown

Pedig az egész rendkívül túlfűtötten indult. Kezdjük azzal, hogy a becsekkolás előtt néhány nappal vezették be itthon a zöld/sárga/vörös beosztást mint új járványintézkedést. Aggodalmaskodtunk, vajon mi lesz visszafelé – nem kerülünk-e hatósági karanténba? De Ági, André és a gyerekeik már annyira vártak minket, hogy nem mondhattuk le az utat.
Aztán kétféle vírusinformációs nyilatkozatot kellett kitölteni, még a vendéglátónk lakcímét és telefonszámát is elkérték e-mailben, udvariasan közölve: ha nem adjuk meg, számoljunk azzal, hogy nem engednek be minket a célországba. Legyen! Mindenki hozzájárult az adatszolgáltatáshoz.
Aztán a repülőn a stewardessek az egészet újra ki akarták töltetni velünk – persze írószerszám nem volt hozzá, az egész gép (megjegyzem, a vírus miatt alig volt több félháznál) a 33C ülésen utazó hölgy tollára várt. Zűrzavar és bizonytalanság. Az összevisszaságban a légikísérők végül be sem szedték a mi íveinket. Na, ez tényleg para. Vajon bejutunk az országba, vagy visszafordítanak, ahogy az Egyesült Államokból szokás egy rossz rubrikába írt házszám miatt?
A baseli, háromországos reptéren kaptunk még egy extra rémületfröccsöt: elhaladtunk a francia kijárat előtt, ahol állig felfegyverzett egyenruhások álltak szigorú arccal, és mindenkit ellenőriztek, kikérdeztek, átvizsgáltak. Jaj! Remegő kézzel készítettük elő az iratokat, a kitöltött kérdőíveket… de a svájci oldalon senki nem állított meg minket. Minden előzetes aggodalom ellenére, mintha mi sem történt volna, kint voltunk az EU-ból és bent álltunk Svájcban.

Utazgatások Nyugalmiában

Eszemben sincs a kinti viszonyokat a magyarhoz hasonlítani és valami beteges nyugat-ömlengéssel előállni. De nem hagyhatom szó nélkül a különbséget, ami mentalitásban rögtön, a reptéri buszon megnyilvánult.
Az egyik a sofőr. Mikor beértünk a városba, a busz annak rendje és módja szerint több helyen is megállt, a helyi közlekedést segítendő, ugyebár. Egy megállóban pont bezárt az ajtó, mikor egy idősebb hölgy – komoly vágta után! – felbukkant a busz mögött. Nohát a sofőr lefékezte az épp csak elinduló járművet és kinyitotta a hátsó ajtót.
Én, aki az orrom előtt bezáródó villamosokhoz, meg a „Hagyjuk már szabadon az ajtót, mer’ nem indulunk el soha!” típusú hangosbemondásokhoz vagyok szokva, elismerően csettintettem.
A másik a maszk. Kérem, itt mindenki viseli zárt térben. Fegyelmezett jólét ez a Svájc. És amikor felszállt a maszktalan szobafestő, láthatóan egész napos munkától hullafáradtan, senki nem ordított rá (ahogy rám nemrég a kombinón)! Egy – saját maszkkal rendelkező – idős úr kedvesen, mosolygós szemmel szólította meg, és kérte, vegyen föl arcfedőt. Festőnk kétségbeesve kezdte keresni, és mentegetőzött ezerrel, mert nem lelte sehol. Gyatra némettudásom a svájci nyelvjárás miatt egyébként sem sokat ér, de mikor végre meglett a maszk, a két ember összenevetett, az öregúr biztosította a fiatal szakit, hogy bizony, az ilyesmi előfordul, semmi baj. Utaztunk tovább békében. Nulla ordibálás, zéró agresszió – és én már kezdtem is egyfajta toleranciamámorban lebegni: ez a pár nap bizony csillapítókúra lesz!

Hétköznapédia

Mondom, nincsenek véletlenek. Megérkeztünk Zürichbe, és döbbenten láttam, hogy a híd korlátja alatt közvetlenül vízfelület hömpölyög. „Áradás! Meneküljünk!” Szerencsére senki nem hallotta a gondolataimat. Csak a Limmat volt az. A Zürichi-tóból fakadó lassú folyó. Más, mint a mi heves, veszélyes folyamaink, a duzzadók, a váratlanok... A Limmat a békesség lassú vize. Biztos lehetsz benne, hogy állandó járású, a legkevesebb izgalmat okozza a parton élőknek. A víztől kb. 96 centire 4-500 éves kikötőházak, kifacsart színű újromantikus szállók, újabb keletű polgári otthonok, többszintes örökségek, szuterén műhelyek, vízitemplomok, apró ablakos kocsmák sorakoznak. Itt soha nincs árvíz. Itt soha nincs apály. Biztonság a biztonságban.

Legendárium

Sokat sétáltunk Zürichben, vannak itt középkori, újkori, álközépkori és háborítatlanul modern épületek. A legizgalmasabb mégis a tóparti sétány. Nem lehet nem észrevenni a százéves, víz fölé épített fürdőházakat. Süt róluk a Századelő elegáns kiegyensúlyozottsága. Nem véletlen, hogy fél Európa ide járt lazulni egykor.
Szinte látom, ahogy Boncza Berta, azaz Csinszka a lábát vízbe lógatva pihenteti zilált idegeit. James Joyce az Ulysses első vázlatát írja csíkos fürdőköpenyében a teraszon. Egy bizonyos Vlagyimir Iljics Uljanov pedig hosszasan bámulja a víz színén ezerfelé tört napfényt, és tervez, csak tervez… Persze a parti sétány mára igazi multikulti pihenőpark lett. Latin jazz-t játszó soknemzetiségű szórakoztató zenekarral, kínai pagodával, curry-s wursttal, fegyelmezetten futkorászó foxterrierekkel.

Forrás: szerzői felvétel

Giganto-effektus

Egy nap kirándulni mentünk. Rövid autózás és pár perces sorban állás után bezsúfolódtunk a gondolába és 3 perc alatt 400 métert emelkedtünk a drótkötélpályán. Sejtettem, hogy azért Svájcban valamiféle anti-Alföld vár ránk, és André le is stoppolt egy komoly emelkedő előtt a gyerekekkel. Aki akar, menjen! Hát mi bevállaltuk. A Hegyek Istenei!
Nos, itt a fele-hegyek is duplák az otthonhoz képest. Jobbra 1834 méter, balra 2097 méter. Találtunk egy gerincet, azon végig lehet menni! Biztos nem kerülő! Négy és fél órával később, enyhén zilált idegekkel érkeztünk vissza a gondolához. A hegyek végig velünk voltak, ránk omoltak, követtek bennünket szakadékaikkal, hófödte csúcsaikkal, vízmosásaikkal. Később, ahogy ereszkedtünk a drótkötélen, még egyszer felnéztem. Nem tagadom, jó érzés volt, hogy ott jártam fent, a sziklák között.

Magyarország, jövünk!

Vége a vendégségnek. Megyünk haza. Na persze, előbb reptéri beléptetés, mindenki vörös-fehér egyenruhában. Más reptereken általában morcosak, ezért szokatlan, hogy itt egyfolytában beszélgetnek velem. Deutsch? Francais? English?
– English – mondom. Veszem elő a laptopot meg a két kis fiolát nejlonban.
– Ez minden folyadékos flakonja? – kérdezi udvariasan a lány, hibátlan angolsággal. Ő lenne a biztonsági személyzet?
– Igen – vallom be töredelmesen, semmilyen más folyadék tárolására alkalmas dolog, egyáltalán semmi nincs nálam néhány pólón meg bugyin kívül.
– Más elektromos készülék a táskában? – kint van a telefontöltő, a laptop adapterje, az egér…
– Nem, ennyi! – alaposan megnézem magamnak a lányt. Valószínűleg franciául és németül is épp ilyen hibátlanul tud. Bólint. Ő is alaposan megnézett engem. Mosolyog. Hirtelen rájövök, hogy amúgy ez egy biztonsági vizsgálat. Mégis, semmi szigor, csak maximális figyelem, kedvesség.
Előttem ott a beléptető kapu. Mindenem a kosarakban… kivéve az övemet! Kikapcsolom, bevágom a dobozba.
– Kiváló, hölgyem! – biccent a lány. És már a következő utas felé fordul.
Lelkesülve szállok be a gépbe. Igazán jó utas vagyok! Igazi Européer! Vagy mégsem? Ferihegyen az érkezésnél zord rendőrtisztek várnak. Elkérik a személyiket.
– Honnan jött?
– Svájcból.
– Továbbmehet.
Ennyi. Semmi jó estét, semmi további jó utat. Semmi Isten hozta. Semmi beszélgetés. Csak így: „Továbbmehet!” De kérem! Én sima folyókat, csendes fürdőhelyeket, irdatlan hegyeket láttam! Olyan ez, hogy bele lehet borzadni a végtelen nyugalomba!
Senki nem foglalkozik velem. Intenek, haladjak már tovább. Az emlékeknek nincsen vámértéke. Lehet, nem is fertőzőek. Kezemben a személyi. Elrakom. Itthon vagyok.

És ezt olvastad már? Egy festői svájci falu 19 millió forintot fizet annak, aki odaköltözik