Jogos a meghökkenés, ami 2020 előtt maximum a notórius repülésfóbiások szájából hangzott el: augusztusra foglalt amszterdami járatunk indulását eddig kétszer módosították, és a prágai visszaérkezésbe is belenyúlt a légitársaság, sajnálatos módon kerek egy nappal megrövidítve az utat. Ilyenkor persze törölni kell a szállást, újat foglalni esetleg jóval drágábban, és átszervezni a programokat: nem kell felsorolnom, hogyan keseríti az életünket a kihamvadó(nak látszó) covid, még ha nem is tragédiákról, csak egy egyszerű nyaralásról van szó.

Prágát a boldog békeidőkben, valamikor a kétezres évek elején látogattam utoljára. Itt van a szomszédban, most viszont mintha Honoluluba készültünk volna: személyi és beszállókártya mellé suvasztva a digitális covid útlevél, a biztonság kedvéért telefonra mentve és kinyomtatva is, no meg legféltettebb kincsünk, a védettségi igazolvány, hiszen a csehek az elsők között fogadták el a sokat vitatott magyar iratot. Még így is szorongtunk, mivel a Ryanair küldött e-mailen egy hosszú országlistát különböző doksikkal, amiket ki kell tölteni az esetleges kontaktkutatáshoz. Naná, hogy Csehország is rajta van, úgyhogy hiába a konzulátus tájékoztatása, miszerint korlátlanul beutazhatunk, inkább kinyomtattuk a dokumentumot, kitöltöttük kézzel, és el is küldtük, ami nem egyszerű: mindenkit figyelmeztetnék, az oldal egyfolytában elérhetetlen, cirka másfél óra, mire az ember végez vele. (És vajon kérik a repülőgépen? Spoiler: senki nem kíváncsi a kontaktkutatásra, merő porhintés az egész. Most. De azért az olvasókat a kitöltésre bíztatnám, ki tudja, mit hoz a holnap).

A bakterház viszonylag könnyen indult. Mindig jól tájékozott öcsém azt javasolta, hiába nincs poggyászunk, érjünk ki a reptérre két órával korábban, mert reggel sok a járat. Nos, Ferihegy gyakorlatilag tátongott az ürességtől, egyetlen ember előzött meg minket a biztonsági ellenőrzésnél, ő is csak azért, mert meg akartuk inni a vizünket, és előreengedtük. Másfél órás unatkozás a terminálban, utána tűpontos indulás, landolás Prágában a tervezettnél fél órával korábban. Azelőtt szinte sosem érzett szorongás a beengedésnél, de nem történt semmi. Egy flegma határőr támasztotta a kaput, és amikor nyúltam volna az irataimért, félmosollyal és rossz angolsággal rám szólt. You must go. Se covid útlevélre, se Ryanaires dokumentumra nem volt kíváncsi. Bent voltunk.

Milyen a csodálatos Prága? Majdnem olyan, mint az emlékeimben. Karakteres és varázslatos látványvilág, középkori és szecessziós hangulatú utcák, gyönyörű parkok, fenséges várak, melankolikus vagy hippi szigetecskék, kannabiszillatú moldvai partszakaszok. Napokig csak gyalogoltunk, mint az őrültek, a végére úgy néztünk ki, mint a Psychóban a főhős padláson dugdosott öreganyja. Több a felújítás vagy lezárás, mint régen, érkezéskor például a Károly melletti híd filmforgatás miatt volt elérhetetlen, de általában is fúrnak-faragnak városszerte. Rengeteg a bezárt étterem, bár, szórakozóhely: minden bizonnyal a covid áldozatai. A tömeg kisebb. Turista ritkább. De azért van. Főleg európai arcok, a szelfizgető ázsiaiak feltűnően hiányoztak. A Károly-hídon átgyalogolhattunk úgy, hogy megtartottuk a másfél méter távolságot, az éttermekben nem kellett tolakodni, és kényelmesen befértünk a Petrin-dombra vezető lanovkába. A város félgőzzel pumpált, de azért nagyon is élt. A Moldvaparton ücsörgő, zenét hallgató és csókolózó fiatalok éppúgy hozzátartoznak a városképhez, mint tizenöt évvel ezelőtt.

Nem tudom, hogy a járvány-e az oka, vagy mindig is így volt, de Prága a potenciális adócsalók paradicsoma. A kávézók többségében nem fogadják el a bankkártyát, számla helyett egy tollal összefirkált fecnit adnak, amilyet itthon évtizedek óta nem láttam, akkor is inkább talponállókban: olvashatatlan írással ráfirkantják az ital nevét, majd vízszintes vonalakkal strigulázzák, hányat ittunk meg belőle. Ennyi, vagy ennyi sem. Lehet, hogy a covid által kiesett bevételt pótolják így, mindenesetre a cseh adóhatóság jóval lágyabb szívű és homályosabb szemű lehet a hírhedten kegyetlen NAV-nál.

Kultúra. A Vencel téren ingyenes jótékonysági koncertet tartottak a tornádó károsultjainak javára. Kafka mozgó fejének szobra és a horrorfilmekből szalajtott óriásbébik a Zizkov-tévétornyon a legszürreálisabb turistaélményeink közé tartoznak. A Ferencesek Kertje mellett eldugott mozimúzeumot találtuk, ahol old school módszerekkel keverhettünk hangot filmrészletek alá, és saját animációs kisfilmet lehetett összerakni. Foci. A csehek sajnos pont pár nappal az utazásunk előtt pottyantak ki az Eb-ről, de a lakosságot azért így is érdeklik a meccsek. Egy peremvidéki, ám igen hangulatos park hangulatos teraszán néztük végig az olasz-spanyol találkozót: a hangulat fényét emelte, hogy a helyi vagányok mellett jelen voltak harsány olasz és jóval visszafogottabb spanyol szurkolók is, akik inkább úgy tettek, mintha nem látnák a másikat. Balhé? Semmi. Forró vérüket meghazudtolva a vesztes spanyolok elegáns mosollyal indultak haza, az olaszok spicces ünneplése pedig sokáig visszhangzott a külvárosi éjben. A kocsma a budapesti Művész mozi húsz évvel ezelőtti szellemét is megidézte: akkoriban ott vettem „szálas” cigit, mert egy teljes dobozra nem volt pénzem, itt pedig szivarkát árultak a pult alól, darabját 15 koronáért.

Angolul kevesen beszélnek, még a fiatalabbak is nagy szemeket meresztgetnek, ha kérdezni szerettünk volna valamit. Így esett meg, hogy az egyik kis étteremben a kitartó „bill, please”-ismételgetésünk után a felszolgáló angyali mosollyal kihozott még egy korsó sört, és amikor megpróbáltuk elmagyarázni a félreértést, riadtan elmenekült.

Amilyen egyszerű volt az érkezés, olyan drámaira sikeredett a visszaút. Nem nekünk: magyar állampolgárok révén sima volt minden, mint a bársony. Láttunk azonban egy hatfős családot, amelyik kétségbeesetten próbálta elérni a beszállást intéző hatóságnál, hogy engedjék fel őket a gépre: láttunk két fiatal lányt, akikkel a reptéri tiszt sokszor és határozottan közölte, hogy nem utazhatnak be Magyarországra: és láttunk egy afroamerikai nőt két kisgyerekkel, akinek harminc rejtelmes papírt kellett kitöltenie, mire tovább mehetett. Füleltünk, de a pontos okokat nem tudtuk kifürkészni. A lányoknál nem volt semmi más, csak útlevél, gyanítható, hogy tesztet vagy oltási lapot követeltek rajtuk. Hogy a hatfős család miért nem volt Magyarország-kompatibilis? Jól jönne egy frappáns zárlat a megoldással, de azt hiszem, más emberek szerencsétlenségéről spekulálni nem a legkiválóbb időtöltés, és túl is lép az egészséges találgatás határvonalán.

Galériánkban megnézheted, hova utazz a nyáron!