Bennünk él a sárkány

A saját nagyanyámmal kezdem. Egy mesélőgép volt. Nehéz elképzelni egy kisgyerek számára csodásabb nagyit. Nemcsak megfőzte a cikóriakávét és kalácsot vett – csak nekem, mert maguknak, nagyapámnak és neki, nem futotta abban a túlidealizált ’70-es rendszerben. De én mártogattam a finom tejeskávéba a foszlós kalácsot, és Mama mesélt.

Mindenről mesélt. Lehalkította a hangját, amikor az 56-os forradalomról volt szó, mert akkor mások ellenforradalomnak hívták. Sírt, amikor az első szerelméről beszélt. Később kiderült, valamiért csak nekem mondott el bármit is arról a férfiról, aki a Mama esküvője napján motorral száguldott a lakodalmas busz után, és sírva ordította a nevét. És lángolt a Mama, amikor a gyerekei – többek között édesanyám – fiatalságáról, az élet nehézségeiről tanított.

Kell ennél csodásabb Nagyi? Kedvenc unokaként persze nem vehettem észre, hogyan bánik a férjével, és csak sejtem, mit kaphatott tőle egy kellemetlenkedő szomszéd. Mama ugyanis gyémántsárkány volt. Értékesebb mindennél – és keményebb, mint bármi ezen a világon.

Banyatanya, Sárkányodú, Rémlak

És akkor a jelen. Szögezzük le, hogy a mi közös „társas” házunk Házirendjében az áll: „folyamatos művészeti tevékenységet folytatni tilos”. Egy óránál többet sosem gyakoroltam a hangszeremen. Azt is csak hetente egyszer-kétszer. Jelentkezzen, aki szerint ez „folyamatos”.

Tegyük teljessé a képet azzal is, hogy a közvetlen szomszédokkal megegyeztem egy idősávban. Ugyanis tudtam, hogy hallani fognak. Én is hallom a botmixert, a tévét, a kisbabát, a táncórát. Részükről soha nem volt ellenvetés. Ezek miatt a toleráns szomszédok miatt burokban éreztem magam.

Ám csak megszólalt a csengő. Épp karanténban voltam. Hétköznap volt. Délelőtt.

„Mi a baja magának?”

Nem akarok én családregényt írni, de még egy picit visszakanyarodok a Mamához. Volt egy másik arca, amit csak most, az emlékeimből tudok – és merek – előhívni. Papát általában tegezte, de amikor neheztelt rá, magázóba váltott. „Minek szíjja azt a büdös cigarétát, Sándor?” – mert a Mama úrihölgy volt, aki tájszólásban beszélt. „Méig egyszer ebbe fog beledögleni, éin mondom magának!”

Láss csodát, Papa tüdőrákos lett. Valahol emlékeim mélyén lapult a most következő párbeszéd. „Mi a baja magának, Sándor?” – az intenzív osztályon ülve-fekve már mindketten tudták, mi a baja. Nagyapám hallgatott. Amúgy se igen volt levegő beszélni. „Éin mondtam, hogy nem kéine színia azt a mérhetetlen cigarétát!”

Lám, az öregek is kegyetlenek. Olykor egymással, máskor másokkal. Vajon mi a helyes viselkedés? Figyelmeztetni őket a hibájukra, vagy hagyni, mert öregek, és tűrni, mert sokat kaptunk tőlük. Nincs erre kód. És állítom, sokan ki is használják ki ezt. Papa például alkalmi süket volt. Azt hallott meg, amit akart.

Itt nem lehet ilyet csinálni

Ajtót nyitottam.

Egy idősebb asszony állt az ajtóm előtt. Azért jött, mert a teljes lakóközösség nevében van ő megbízatással. Hogy felszólítson. Hagyjam abba a zajongást. Ez nem az a ház, ahol zenélni lehet. Ez nem az a közösség, ahol eltűrik, hogy valaki fényes nappal bárkit zavarjon.

Érdekes jelenség volt a gangon bújva figyelő, a beszélgetés alatt folyton láncdohányzó másik, szintén idős néni. Nem tehetek róla: láttam őt is. Külön sztori!

Nem gondoltam a Mamára. Egyszerűen felháborodtam, és a tőlem telhető legudvariasabb hangnemben kifejtettem, hogy nagyon is kulturált idősávban tevékenykedem. „Én mindig itt vagyok. És ilyet itt nem lehet csinálni. Ennyi. Szóval fejezze be.”

Hm.

Ranschburg Jenő és a vénbanyák

Kamaszkoromban, a nyolcvanas években ment a Családi kör. Édesanyám mindig odarángatott a tévé elé, hogy együtt nézzük. Az egyik részben négyféle attitűdöt elemzett a pszichológus.

Melegszívű megengedő: a szülő, aki együttműködik és támogat.

Melegszívű tiltó: a szülő, aki nem működik együtt, de érzelmi zsarolással bizonyítja igazát.

Hideg megengedő: a szülő, aki nem támogat, de nem is ellenkezik.

Hideg tiltó: a szülő, aki kegyetlenül lenyom.

A terápiás tévé hibája, hogy rá akart venni erre. Persze, hogy az én szüleim is keverékek. Minden szülő keverék, ezt három felnőtt gyerekkel már régóta tudom.

Lehet, hogy minden banya is keverék? Biztosan. A rám meredő gyilkos pupillák, a kegyetlenül hunyorgó arcélek, a mosolyogva is lefelé görbülő száj máskor, máshol, másnak bátorítóan villogó szempár, nevetőránc, őszinte mosoly.

Én lakom itt legrégebben

Tisztázzuk: amúgy nem otthon zenélek. De egyébként zenész vagyok és bezártság, korlátozás idején is lételemem, hogy gyakoroljak. Olyan hangszerem van, amit semmilyen hangerőmérő túl hangosnak találni nem fog. Társasházban élek, tiszteletben tartom a szomszédaim és az egész ház érdekeit, nyugalmát, ha úgy tetszik. Szigorúan napközben, szigorúan egy-egy óra.

Amikor azt mondja nekem egy ismeretlen hölgy, egységesen kommunikálva egy, a háttérben bujkáló másik hölggyel, hogy adott szabályok mellett SEM tevékenykedhetem a saját lakásomban, akkor azért újraértelmeződik az univerzum.

Bocsánatot kérek, idősek, öregek, vének, korosak, meglettek, aggastyánok, matuzsálemek, szépkorúak! De azért!

Milyen megközelítés az, hogy „Nálunk ezt nem lehet?” Mi vagyok én, talán egy migráns ebben a társasházban, ahol a saját lakásomban élek csaknem 10 éve? Hogyan lehetnék kedves, miután azt kapom, hogy „Én már 19..- óta itt lakom, maga meg sose jár közgyűlésre!”

Már megint kezdődik a mellébeszélés.

Ma sem tudom, mit kellett volna tennem. Más időben, más korban beinvitáltam volna a hölgyet, megkínáltam volna teával és megmutattam volna neki, hogy a hangszerem milyen szépen szól. Így talán esélyem lett volna rávenni, hogy heti kétszer egy órára eltűrje – azt, ami talán nem is annyira zavaró. (Később persze kiderült, hogy a háznak olyan részén lakik, ahol biztosan nem hallani a tőlem kiszűrődő zajokat. Elég érdekes innen a bújva-láncdohányos néni szerepe…)

Ám Covid volt. Nem lépett be a lakásba. A távolságtartó, hideg hangvételt semmilyen kompromisszumkész megközelítés nem bírta megtörni. Kértem, ajánljon ő maga olyan idősávot, amikor gyakorolhatok. „De mért kell gyakorolni,” – jött a válasz.

Udvariasan kifejtettem, hogy lételemem a zenélés, és amúgy máshol játszanék – de karanténban vagyok. „Már megint kezdődik! Hogy lehet ennyit mellébeszélni!” – mondta a néni. És azonnal univerzális hangnembe váltott: „Ezek minket nem érdekelnek. Nem lehet zenélni, és kész!”

Próbáltam elmagyarázni, hogy jogilag nem igazolható az álláspontja, hogy az én játékom közben semmilyen mérőeszköz nem fog túlzott decibelt igazolni, és inkább egyezzünk meg. A közvetlen szomszédokkal is eleve ez volt a megközelítésem. „Mindenki hozzájárult…” – mondom én. „Az nem számít. Engem zavar.” – mondja ő.

Nem tudom, miért képzeltem, hogy a gyilkos tekintet egyszerre majd az én Mamám kedves pillantásává szelídül és azt sugallja: „Jól van, zenélj csak, gyarapodj, maradj életben, ha ez kell neked hozzá…”

Na jó, ezt fejezzük be, mert úgysem vezet sehova

Nem tagadom, rákiabáltam a nénire. Tényleg tiszteletlen voltam vele. Miközben beszéltem hozzá, ő hátat fordított, hogy a lépcsőház felé induljon. „Most mit csinál! Hátat fordít, miközben beszélek önhöz! Jöjjön vissza, mert én meghallgattam Önt! Maga jött ide, és nincs vége azzal, hogy elmondta a véleményét.”

Biztos vagyok benne, hogy semmilyen szitokszó nem hangzott el. Egyik fél részéről sem. Látszólag egyenragú, kulturált kommunikáció volt. Csakhogy én karanténban voltam. Nekem két métert biztosan kellett tartanom. Én nem léphettem ki a lakásomból. És persze olyasmit „tettem”, amibe éppenséggel bele lehet kötni. Hangja volt a tevékenységemnek.

Egy pillanatra, hidd el, olvasó, a boszorkány tekintetű, ellenséges néni visszalépett, újra szembefordult velem, és istenemre, meglágyulva nézett rám vissza. Egy pillanatra.

When I’m Sixty-four

Azt képzelem, hogy én más leszek. Egy teljesen más öreg.

Persze azt is képzeltem, hogy én majd más tanár leszek, nem olyan, mint akik engem tanítottak.

Nyilván azt is képzeltem, hogy majd olyan zenéket játszom a hangszeremen, amilyeneket senki más.

És hát azt képzelem, hogy én más szülő voltam, mint a többi.

Azt képzelem, hogy soha nem fogok leállni. Azt képzelem, hogy mindig nyitott leszek.

Azt képzelem, hogy mindenben van valami érdekes.

Azt képzelem, hogy élek.

Azt képzelem, hogy élni is fogok.