Ugye velem marad, amíg meghalok – meddig kísérhet a pszichológus?

rák,történet Forrás: Getty Images
Azzal, hogy haldokló kliensem kérdésére igent mondtam, felül kellett emelkednem a szakmai előírásokon. Egy pszichoterapeuta megrázó története.

Lori Gottlieb pszichoterapeuta a New York Times hasábjain állított emléket a rákban elhunyt fiatal nőnek.

Perecet rágcsáltam a munkahelyemen a teakonyhában, és Julie-ra vártam. Valahányszor elkésett, mindig a legrosszabbra gondoltam. Kétségek gyötörtek: tegyek kivételt, és hívjam fel néha az ülések között? Vajon a terapeuták lazíthatnak a szabályokon halálos beteg kliens esetében?

Julie (akinek a nevét a szakmai titoktartás miatt megváltoztattam), a nászútja alatt fedezte fel a puha csomót a mellében. Azt hitte, talán terhes: a férjével – mindketten a harmincas éveikben jártak – rögtön az esküvő után gyereket terveztek. Miután hazatértek, kiderült, hogy az a bizonyos csomó rákos daganat. Ezután keresett fel. Az orvosa ajánlott neki; meglehetősen szokatlan módon, ugyanis nem szakterületem a rákos betegek pszichoterápiája. Julie azonban pont ezért választott engem. Megmondta az orvosának, hogy nem akar rákbetegekre szakosodott pszichológust. Normálisnak akarta érezni magát, olyannak, aki az élők sorába tartozik.

Az orvosai is bíztak a gyógyulásában, ezért abban kért tőlem segítséget, hogy friss házasként átvészelje a kezelést.(„Hogyan köszönjem meg a nászajándékokat?”, kérdezte egyszer. „Nagyon örülök ennek a gyönyörű tálnak! Itt tartom az ágyban magam mellett, hogy szükség esetén belehányjak!”)

Tekintve a helyzetet, amibe belecsöppentünk, nem kerülgettük a forró kását. Beszéltünk a parókákról, a sebhelyekről, a melleltávolítás utáni testképről, a házasságáról és az anyaság iránti vágyáról. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy meghalhat.

Az év végére Julie az orvosok várakozásának megfelelően gyógyultnak tűnt, így a terápiánk is a vége felé közeledett. Persze örültem a fejleményeknek, de tudtam, hogy hiányozni fog. Kevés szó esik arról, hogy a terápia során mély kapcsolat alakult ki a két ember között, akik aztán elbúcsúznak egymástól, legtöbbször örökre.

Mindig nagyon vártam a heti ülésünket, mert Julie, és ez üdítően hatott rám, a szöges ellentétem volt. Könnyed extrovertált, szemben az én óvatos, introvertált jellememmel. Realista volt és nem rágódott sokat a dolgokon. Ami viszont mégis közös volt bennünk, az a humorérzék.

Egyszer megesett velem, hogy a reggeli sietségben a kikészített szürke pulóver helyett szürke pizsamafelsőben érkeztem a munkába, amin a „Kezdd jól a reggelt! Aludj vissza!” felirat díszelgett. Mások előtt majd elsüllyedtem szégyenemben, Julie-val viszont együtt nevettünk rajta.

Hat hónappal később újra meghallottam a hangját az üzenetrögzítőmön. Elmondta, hogy a rák visszatért, és ezúttal már végezni fog vele. Lehet, hogy egy, lehet, hogy öt, de legjobb esetben is tíz év múlva.

– Ugye velem marad, amíg meghalok? – kérdezte másnap reggel a rendelőmben, kivörösödött szemmel és felpüffedt arccal. Az ösztöneim azt súgták, hogy tegyem azt, amit minden ember hajlamos tenni, amikor egy számára fontos személy a közelgő halálát emlegeti: tagadjak minden erőmmel. Azonban, emlékeztettem magam, a feladatom az, hogy Julie-nak segítsek, és nem az, hogy magamat nyugtassam.

Mégsem voltam biztos benne, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb személy. Semmi tapasztalatom nem volt abban, hogy hogyan kell elkísérni egy fiatal nőt a halálba. Mi lesz, ha valamit rosszul mondok, vagy rosszul csinálok? Vagy ha nem tudom kezelni a saját szomorúságomat? Mi lesz, ha cserben hagyom Julie-t? Ő is megérezte, hogy habozok.

– Kérem, vállaljon el! – mondta. – Nem akarok azokhoz a rákspecialistákhoz menni! Ők mindenkit azzal áltatnak, hogy milyen bátor, de én nem vagyok bátor, én rettegek! És egyébként is – hajolt előre hirtelen – tele van a faluk motivációs üzenetekkel! Ugye, nem ezt akarja nekem?

Beláttam, hogy ez a megközelítés valóban nem lenne megfelelő Julie számára. Így hát akkor és ott megígértem neki, hogy ott leszek mellette az utolsó pillanatig.

A bakancslistájával kezdtük, azzal, hogy hogyan kellene töltenie a hátralevő idejét. Elmondta, hogy egyre gyakrabban felfigyel arra, hogy a mindennapos beszélgetésekben az emberek milyen gyakran emlegetik a jövőt. „Idén nyáron lefogyok.” „Három éven belül elérem, hogy előléptessenek.” „Egy házra gyűjtök.”

Julie-nak nehéz volt a jövő tervezése így, hogy nem tudta, pontosan mennyi ideje van hátra. De, mint felismertük, a tervezés mindenképpen csalóka, és nemcsak Julie számára, végtére is, nem ő az egyetlen, aki a halál felé tart. Az élet 100 %-os halálozási aránnyal jár, és a legtöbbünknek fogalma sincs arról, hogy mikor jön el a vég.

Hogyan teltek a következő hónapok? Kitörő öröm és mély kétségbeesés szédítő tempójú váltakozása. Közös káromkodás a rossz hírek hallatán. Érzelmi hullámvasút, amit próbáltunk viccként felfogni. Visszahúzódó, majd újult erővel támadó daganat. Julie nekrológjának közös megírása, amikor a mindig összeszedett fiatal nő elhatározta, hogy, ahogyan ő fogalmazott, időben leadja a záró dolgozatát.

A vége felé már egyre többet hallgattunk az üléseken. Nem azért, mert kínosan kerültük volna a szavakat, hanem mert így néztünk szembe egymással a legőszintébben, ahogy az ereje egyre fogyott. Tartalmas csend volt ez: az érzéseink kavarogtak a levegőben. Egyik nap két hallgatás között Julie azt mondta, hogy az időutazás jár a fejében. Egy rádióműsorban hallott róla, és nagyon tetszett neki a gondolat, miszerint hogy a múlt csapásait mindig helyre lehet hozni.

Néhány perccel később Julie első alkalommal elaludt ülés közben. Amikor felébredt, zavarba jött és azzal kezdett viccelni, hogy míg ő szunyókált, én bizonyára időutazást tettem, hiszen biztosan máshová kívánkozom. Elmondtam neki, hogy ez nem így van. Én is hallottam azt a bizonyos rádióműsort és megfogott benne a gondolat, miszerint mindannyian időutazást teszünk a jövőbe, egyforma sebességgel, óránként hatvan perccel.

– Akkor hát útitársak vagyunk – állapította meg Julie.

– Igen – bólintottam. – Akkor is, amikor épp pihen.

Egy másik alkalommal Julie azzal törte meg a csendet, hogy a férje szerint lassan a halál megszállottjává válik, azaz olyan ijesztően rákattant a temetésére, ahogy néhány menyasszony az esküvőjére. Amikor megkérdeztem, hogy mit szeretne azon a napon, elvigyorodott.

Leginkább élni szeretnék!

Hozzátette, hogy a rendezvényszervező javaslata, miszerint az egybegyűltek ünnepeljék meg az életét, tetszik neki, de az ezzel járó üzenet már kevésbé.

– Ez egy temetés lesz, az Isten szerelmére! – fakadt ki. – A rákbetegek önsegítő csoportjában mindenki azt hajtogatja, hogy „azt akarom, hogy az emberek ünnepeljenek, és ne legyenek szomorúak”. Én meg erre azt mondom: „miért ne legyenek, hát meghaltál!”

– Őrültségnek hangzik – folytatta –, de tudom, hogy miután meghalok, továbbra is hallani fogom a hangját, akárhol is leszek.

Azt mondta, hogy hisz abban, hogy hallani fogja mindazok hangját, akiket szeret.

– Nem mondanám el, ha nem haldokolnék – folytatta halkan, és, első alkalommal azóta, hogy megismerkedtünk, hirtelen zavarba jött –, de magát is a szeretteim között tartom számon.

Noha az évek során több kliensemet megszerettem, egyiküknél sem öntöttük ezt szavakba. Más módon is éreztethetjük a páciensekkel, hogy mennyire fontossá váltak számunkra, nem szükséges ehhez az ilyen fokú személyeskedés. Most viszont Julie kimondta, hogy szeret, én pedig nem voltam hajlandó ragaszkodni a szakmai formaságokhoz és lerázni őt valami távolságtartó válasszal.

– Én is szeretem magát, Julie – mondtam neki. Erre elmosolyodott, aztán lehunyta a szemét és ismét elbóbiskolt.

Az a bizonyos perecevős nap három évvel az első találkozásunk után jött el. Amikor belépett, megkönnyebbülten felsóhajtottam magamban: életben van! De ez volt az utolsó ülésünk a rendelőmben. Julie otthon akart meghalni, így hát az utolsó néhány ülésen én kerestem fel őt. Nem került sor drámai búcsújelenetre, vagy, ahogy ő utalt a leendő utolsó ülésünkre, nagy fináléra.

– Istenem, mit nem adnék egy szelet sült húsért! – sóhajtott fel elhaló hangon. Ekkor már egyáltalán nem tudott enni. – Akárhova is megyek, remélem, lesz ott sült hús!

Ezek voltak az utolsó hozzám intézett szavai.

– Gondol majd rám? – kérdezte korábban mindig, mielőtt egy-egy műtétre készült, és én mindig biztosítottam efelől. Később, amikor már tudtuk, hogy közel a vég, kérdése új jelentést nyert: „Egy részem tovább fog élni magában?”

Azóta is a legváratlanabb pillanatokban hallom meg a hangját, amint azt kérdezi:

– Gondol majd rám?

Igen, gondolok rá. Legtöbbször akkor, amikor csend van.