Ez a cikk az Éva magazin 2021-es tavaszi számában jelent meg.

Elvi kifogás nemigen merülhet fel a rovaralapú élelmiszerekkel szemben. Kiváló fehérjeforrást jelentenek és tele vannak vitaminokkal, ásványi anyagokkal, élelmi rostokkal, telítetlen zsírsavakkal. A tücskök, szöcskék és selyemhernyók háromszor annyi antioxidánst tartalmaznak, mint a frissen facsart narancslé. Kulcsfontosságú, hogy a rovaralapú táplálék gyártásának sokkal kisebb a környezeti hatása, mint a marha-, sertés- vagy csirkehús termelésének. A lisztkukac előállításához például csak tizedannyi termőföld szükséges, mint amennyit ugyanannyi marhahús termelése igényel. A rovartenyésztés ráadásul sokkal kevesebb üvegházhatású gáz kibocsátásával jár.

Valójában azok a vegetáriánusok is nyugodtan fogyaszthatnak rovaralapú ételt, akik azért nem esznek húst, mert nem akarnak állati életeket elpusztítani. Az ölést ugyanis semmiképpen sem lehet elkerülni: aki növényi alapú étrendet követ, az is rengeteg élet elpusztítását segíti elő! A mezőgazdasági termelés során nemcsak a növényeket megtámadó rovarkártevők tömegét kell megölni, hanem számtalan rágcsálót – mezei pockokat, egereket – is. Mike Archer, az Újdél-walesi Egyetem professzorának számítása szerint ha egységnyi fehérjét növényekből állítanak elő, 25- ször több érző, szenvedő emlős állatot kell megölni hozzá, mint ha ugyanazt a mennyiséget szabad tartású szarvasmarha húsából nyernék. Vagyis a rovarevés nem jelent különös kegyetlenséget – életünket sajnos mindenképpen csak más életek feláldozása árán tudjuk fenntartani.

A rovarevéssel más a baj: az undor. Ez az ösztönösnek, kontrollálhatatlannak tűnő érzés nagyon is racionális jelenség. Az evolúció során fejlődött ki, és szerepe az, hogy távol tartson minket olyan dolgoktól, melyek veszélyesek, fertőzőek lehetnek. Van, amitől a világon mindenütt irtóznak az emberek, ilyen például az ürülék vagy a ragályos betegségek tünetei. Azonban nem kizárólag öröklött reakcióról van szó, nagyrészt kisgyermekkorunkban tanuljuk meg, hogy mitől kell vagy nem kell undorodnunk – és a rovarevés is ebbe a kategóriába tartozik. A gondolattól, hogy az ember a szájába vegyen egy sült kukacot, szinte mindenki iszonyodik, aki Európában, Észak-Amerikában vagy más olyan kultúrában nevelkedett, ahol a rovarokat nem tekintik ételnek. Ugyanakkor a világ nagy részén a rovarok fogyasztása teljesen természetes; becslések szerint mintegy kétmilliárd ember étrendjében szerepelnek ízeltlábúak.

Ez akár azt is jelenthetné, hogy az undor relatív dolog, és elég, ha valahogyan meggyőzzük magunkat, hogy bizonyos dolgoktól nem kell irtóznunk. Csakhogy az ízek tanulása sokkal előbb kezdődik, mint azt gondolnánk, valójában már sokat tapasztalt emberként jövünk a világra. Egy kísérlet során várandós nőket arra kértek, hogy terhességük utolsó harmadában heteken át naponta igyanak meg egy nagy pohár sárgarépalevet, más anyáknak pedig a szoptatás alatt kellett ugyanezt tenniük. Azok a csecsemők, akik a magzatvíz vagy az anyatej közvetítésével már a születésük körüli időben megismerkedtek a répa ízével, később sokkal jobban kedvelték a sárgarépát tartalmazó bébipapit, mint azok a gyerekek, akik nem estek át a korai répakóstolón. Ez természetesen nem szó szerint alkalmazható a rovarevés gyakorlatára, de biztos, hogy a kicsik, akik a saját kultúrájuk gasztronómiájának illatai, ízei között cseperednek fel – és nap mint nap látják, mit esznek a szüleik –, ezeket az élményeket örökre elraktározzák és kiindulási alapként használják. No persze ezek a preferenciák később módosulhatnak, az ízrepertoár bővülhet, de tény, hogy nehezebb elfogadni az olyan ételeket, melyekkel kapcsolatban nincsenek ilyen „őstapasztalatok”.

Aki próbált már beleimádkozni egy kisgyerekbe valamilyen, addig még nem kóstolt ételt, az jól tudja, hogy az elutasításhoz nem kell, hogy az ennivaló „undorító” legyen, épp elég, ha új. Ezt a jól ismert jelenséget neofóbiaként, vagyis az újtól való irtózásként ismeri a tudomány. Leginkább a másfél és ötéves kor közötti gyerekekre jellemző, akik ekkor élik válogatós korszakukat. Hiába magyarázza nekik az ember, hogy az eléjük tett étel milyen jót tesz, nagyok, erősek lesznek tőle, és különben is, nézd csak, én is ezt eszem, hű, de finom… Egyszerűen nem hajlandók enni belőle – de ami azt illeti, ez a szülőket őrületbe kergető dac jelentősen hozzájárult az emberiség fennmaradásához. Az új ételektől való – az evolúció során kialakult – irtózás ugyanis megóvja a járni már tudó, de még kevés tapasztalattal bíró kicsiket attól, hogy mindent megkóstoljanak, ami az útjukba kerül. Ha a már ismert, kipróbált ennivalóknál maradnak, az nagyban csökkenti a mérgezés, a megbetegedés veszélyét. Az ételekkel kapcsolatos neofóbia később enyhül, de soha nem szűnik meg teljesen; a legtöbb emberre jellemző, hogy mindig némi fenntartással kóstolja meg az ismeretlen ízeket. Sokat elárul az emberiség neofóbiájáról, hogy Európában évszázadokig tartott, amíg elfogadták és megkedvelték a Dél-Amerikából származó burgonyát.

Ha még az egykor mérgezőnek, süketséget és elbutulást okozónak tartott krumplit is sikerült felvenni az étrendünkbe, akkor elvileg van remény, hogy a rovaralapú élelmiszereket is elfogadjuk. Évek óta folynak pszichológiai kutatások, melyeknek célja, hogy feltárják, mi szükséges ahhoz, hogy az emberek komolyan számításba vegyék a rovarokból készült ételek fogyasztását. Egy felmérés során például arról kérdezték a résztvevőket, milyen környezetben és kiknek a társaságában kóstolnák meg az ízeltlábú csemegéket, és milyen hangulatot társítanak ehhez az eseményhez. Kiderült, hogy az emberek a legnagyobb valószínűséggel nem egyedül vagy családtagjaikkal együtt kóstolnák meg a rovaralapú ételeket, hanem baráti körben, és nem annyira a szokásos vendéglátóhelyeken, hanem inkább valamiféle gasztrofesztiválon. A válaszadók képzeletében a kóstoláshoz leginkább az izgalom társult, és nem a nyugalom vagy a romantikus hangulat. Mindez jól jellemzi, hol tart most a rovaralapú élelmiszerekkel való ismerkedés: a fogyasztásukat nem táplálkozásnak tekintjük, hanem vagány kalandnak, a barátokkal közösen teljesített bátorságpróbának.

Azt is próbálják kideríteni, hogy a rovarevést tabuként kezelő társadalmakban kik azok, akik mégiscsak hajlandók megkóstolni az ízeltlábúak felhasználásával készült ételeket. Nem meglepő módon a próbálkozók leginkább azok közül kerülnek ki, akikben kisebb mértékű az undorra és neofóbiára való hajlam, de esélyes jelöltek a szenzoros élménykeresők is, akik az élet más területein is nyitottak a változatos, újszerű, intenzív tapasztalatokra, és általában könnyen vállalnak kockázatot. Mellettük jelentős szerepet töltenek be azok is, akik elvi vagy környezetvédelmi meggondolásokból elkötelezettek a hústermelés és -fogyasztás csökkentése iránt. A kísérletező kedvűek megszólítása azért lehet fontos lépése az áttörésnek, mert sokak szerint elhibázott gondolat, hogy az egész társadalmat egyszerre kell meggyőzni a rovarevés előnyeiről. Minden igazán új terméket először a vállalkozó szellemű korai felhasználók kezdenek el fogyasztani, majd valamivel később érkezik a sokkal nagyobb létszámú követői réteg, melynek tagjai kivárnak, mert döntéseiket szeretik a mások által felhalmozott tapasztalatok alapján meghozni.

Az sem mellékes, hogy a neofóbiát nem csak ismeretterjesztéssel, meggyőzéssel lehet semlegesíteni. Ha a boltokban nap mint nap ott látjuk majd a tücsökliszttel dúsított száraztésztákat, akkor „rémisztően új” jellegük lassan elmúlik, megszokottá válnak, és talán idővel a rovaralapú élelmiszereket sem horrorfilmes kelléknek fogjuk tekinteni, hanem annak, amik valójában: egészséges és környezetkímélő ennivalónak.